A^RT BLOKK

Fabók-Dobribán Fatime festményein a legtöbb esetben egy-egy illékony pillanatot, soha meg nem ismétlődő jelenetet örökít meg merész, szokatlan képkivágásokkal. Ebből a szempontból inkább a fotóhoz köthetők képei - hisz pontosan annak előnyeit emeli be a festészet birodalmába –, miközben az objektív hűvös realitását bensőséges hangulatot keltő ecsetkezelése váltja fel.

Fabók-Dobribán Fatime itt látható képe jelenleg a Spiritusz Galéria "Mozgásban" című kiállításán szerepel.

Kép adatai: Fabók-Dobribán Fatime
                 Cserfa a köntösünk, zöldfa a bocskorunk
                 2010, akril, vászon, 100x70 cm

Szotyory László képzeletbeli tájképeit egyfajta nosztalgikus hangulat lengi körül (34-es bejegyzés). A múltba révedő munkáiból újabban a veszprémi Lovassy Gimnáziumban – ahol egykor maga is diák volt – rendeztek kiállítást az iskola alapításának 300. évfordulójára rendezett programsorozat keretében. A ma záruló tárlaton a kis térben kiállított reprezentatív képeivel a művész szimbolikusan is időutazást tett: az egykori diák és a ma elismert festő „találkozott”. A művész vallomása szerint azonban egy valami nem változik az évek múlásával: az a gyermeki lelkesedés, rajongás, mellyel a „dermesztően lenyűgöző dolgokat” (58-as bejegyzés) festi meg művein.

Kép adatai:
Szotyory László: Angol kép - olaj, farost; 67x99cm - 2003

A düsseldorfi Kunstverein kirakata előtt elsétálók havonta más-más installációval találkozhatnak, melyeket kortárs művészek alkottak a speciális helyszíntől ihletve, ahhoz igazodva.
2010-ben e kirakatba készült Komlovszky-Szvet Tamás Időzített tér című installációja (melyről korábban már esett szó a blogon), előtte pedig Fátyol Violának volt lehetősége kiállítani Privacy című fotósorozatát a Scene Ungarn magyar kulturális fesztivál keretében. Fátyol a két nőt – a művészt és édesanyját – ábrázoló fotókon az emberek közötti bizalmas, intim kapcsolatokat vizsgálja. Szokatlan installálási módjával – az elsötétített üvegen át csupán kis kukucskáló lyukakon keresztül voltak láthatók a képek – tágabb kontextusba is helyezi a problematikát: a privát és a nyilvános közötti határvonalra kérdez rá, miközben a szemlélőt észrevétlenül a kukkoló szerepébe bújtatja.

Lelki, szellemi tartalmak törnek elő – és szárnyalnak – legtöbbször Hangay Enikő nagyon szubjektív, a valóság keskeny, apró, sokak által észrevehetetlen szeletét kiragadó fotóművészetében. Mi fejezhetné ki jobban az ember egyik örök vágyát, a levegő meghódítását, mint a szárnyaló madarak? Hangay Enikő Tandem lélek című fotóján líraian-játékosan, a madárral párhuzamosan szárnyaló papírsárkány-papagájjal sokrétű választ nyújt a mozgás és szárnyalás jelenségére: felidézik a lebegést, mintha hófehér „tejben” úsznának, vagy felszabadultan repülnek a tiszta levegőben, mint a felszálló, kettős lélek. A teljes harmóniát tükröző kompozíció láttán felrémlik gyermekkorunk különleges játékának emléke is, és megcsillan a humor – de legfőképp mégis az ember szellemi energiáinak szabad, felfelé törő szárnyalásának szimbólumai, mely a végtelenben talál otthont.

Kép adatai:
Hangay Enikő: Tandem lélek - 2010, New York - lambda print, ongrofoam, 5+1, 67x100 cm

Győrffy László művészete bevallottan a visszataszítóra, a gusztustalanra, groteszkre épít, amit többnyire az emberi testen keresztül mutat be - mindezt az abject art fogalma többé-kevésbé lefedi. Győrffy művészetében azonban pontosan ez, az első pillantásra visszatetszőnek tűnő külső forma az, ami önmagát tagadva saját antitézisének bemutatására törekszik. Az undorítónak, negatívnak felmutatása, annak kihangsúlyozása a szemlélőben – éppen az undor érzetének kikényszerítésével – pontosan ellentétét, a pozitívumot tolja előtérbe.

Felmerülhet a kérdés, hogy valóban erről van-e szó Győrffy esetében, valóban kritikáról beszélhetünk-e? Nem lehetséges, hogy igazából egy semleges álláspontú, egyszerű ténymegállapításról, szélsőséges esetben pedig éppen a kifordult világkép helyesléséről van szó? Könnyen arra az álláspontra juthatunk, hogy Győrffy munkáiban ugyan elítélően gondolkodik környezetéről, de ezt inkább csak egyfajta rezignáltsággal és egy gúnyos mosollyal el is intézi, mint rajta kívülállót. Ez azonban téves válasznak bizonyul, ha megvizsgáljuk a Győrffy által alkalmazott formai eszközöket és azok valódi jelentését. Ugyanis éppen a művész által választott kifejezési forma modora és eszközei azok, melyek mindezt megcáfolják.

Eszközök alatt itt a képen látható alakokat, testeket értjük. Győrffy a „végső igazságokról” való gondolkodáshoz egy olyan, mindenki számára ismerős, közös alapot választott, melynek üzenete egyértelmű. Az emberi test, testünk az a közös nyelv, eszköz, érintkezési felület, mellyel környezetünkkel a legközvetlenebb módon kapcsolatba lépünk és alakítjuk azt. Győrffy ehhez, vagyis a testhez, testrészekhez rendel tulajdonságokat, fogalmakat. Az ember egy rendkívül erős, koherens test- és önképpel rendelkezik, mely végső soron leginkább a szép (vagyis a jó) eszményéhez közelít. Ennek megbontása, elcsúfítása zavart kelt ebben az eszményben, ami ösztönösen ennek az egységnek, a szépnek, jónak a keresésére indítja a nézőt.

Ugyan ez igaz a művész képein általában - és nem csak a testeken - megjelenő csúfságra, groteszkségre, gusztustalanságra. Az ember természetéből fakadóan a csúfot, a rosszat a jó viszonylatában, attól való távolságától függően határozza meg. Egyszerűbben valami annyira ronda, amennyire nem szép. Végső soron tehát a csúf látványa akaratlanul is a szép/jó ideájához vezeti vissza a nézőt, annak gondolatát idézi fel benne.

A gúnyos, ironikus, kritikus hangvétel pedig önmagában is egy kérdésfeltevés, mely magára a műre és tárgyára irányul. Ha a műalkotás – és ez által az azt létrehozó művész – magát igaznak feltételezné, evidens módon nem kérdezne rá ilyen közvetlen módon önnön igazságtartalmára.

A művész festményein tehát éppen saját magára, saját maga ellen kérdez olyan érvek felsorakoztatásával, melyek megcáfolják azt a képet, melyet kifelé mutat. Győrffy a rút felmutatásán keresztül a szépet festi meg.

Képek adatai: Győrffy László - Kevélység II
                                             2010, rézkarctű, hidegtű, gouache, akvarell, papír, 30x20 cm
                                           - Egy mocskos e-mail
                                             2004 akvarell, könyvlap, 33x23cm

A nemzetközi kapcsolatok is ápoló Várfok Galéria 1999-ben otthont adott egy igen nagyszabású kiállításnak, mely az osztrák Hermann Nietsch festményeit mutatta be. Az első sorban a bécsi akcionistákkal kapcsolatba hozható Nietsch képeinek fő jellemzői - agresszivitásuk mellett – az akciófestészetből fakadó performativitás és gesztusjelleg. 

A Várfok Galéria évről-évre, rendszeres jelleggel rendez csoportos, illetve tematikus tárlatokat – néhányról már a blogon is szó esett (pl.: Papíron / 72-es bejegyzés). Az általában egy meghatározott téma köré épülő kiállítások igen változatos területeket járnak körbe: a Jégkockák (2008) című tárlat a nyári felfrissülést szolgálta, míg A tél meséje (2003) a hidegebb napokat próbálta enyhíteni. Ami a környezetet illeti, a Metropolisz (2003) urbánus világával, vele szemben a természet elemi erőivel pedig a zöldMÁNIA (2004), vagy a Vetésforgó-kiállítások (2010) tolmácsolták az alkotók újszerű elképzeléseit a közönség felé. A ClipArt – A Photoshop rajongói (2001) vagy a videó műveket felvonultató Szubjektív / objektív (2007) című kiállítások révén az új médiumok sem maradtak ki a mustrából. S ha már ellentétek: a Reális / irreális (2007) című tárlat a nehezen megragadható realizmust boncolgatta, a Vörös és fehér (2004) pedig az oly sokrétű színszimbolikát. A „múltidéző” jubileumi kiállítások (Arc poétika / 2005, Tegnap után…/ 2008, Crescendo / 2010) mellett az évek során a pályakezdő fiatalok is helyet kaptak: a „Méreten aluli” (2004-2005) kiállításokon bemutatott műveknél a méret volt a lényeg.

A megadott tematikák olyan lehetőségeket – és egyben kihívásokat – állítanak a művészek elé, melyekre szabadon reflektálhatnak még olyan neologizmus esetén is, mint a Paradogma (2010, 74-es bejegyzés) vagy a művészeti szempontból technikailag vagy művészettörténetileg is izgalmas Kép a képben (2008) kiállításon. Sőt, ezen esetekben tulajdonképpen a témák jelentését, sokrétűségét épp az alkotók határozhatják meg.

Nem megszokott, hogy egy jubileumi évfordulót (jelen esetben a huszadikat) ünneplő kortárs galéria olyan üzeneteket tesz nyilvánossá, melyeket művészkörének tagjai küldtek képeslapok formájában a Galéria számára. A 2010-ben 20. életévét betöltő Várfok Galéria különleges jubileumi kiadványa esetében mégis ez történt. A Várfok Galéria „életrajzát”, egyéni és csoportos kiállításainak, kiadványainak gyűjteményét is magában foglaló, valamint a Crescendo című (jubileumi) csoportos kiállítás katalógusaként is szolgáló könyvecskét a képeslapok formátuma és struktúrája ihlette.
Fekvő formátuma minden a művészkörhöz tartozó művész esetében két képeslapot rejt: az egyik lap előoldala a kapcsolódó kiállításra készített vagy beválogatott képet mutatja, míg a hátoldalon a művész üzenetét olvashatjuk (melyet valós lapon küldött a Galéria számára). A második képeslapon egy másik mű látható, a hátoldalon pedig a művész ars poeticáját, „mottóját” olvashatjuk: ezt a lapot kitépve valós képeslapként eltérő vizuális világuk mellett verbális mondanivalójukat is közvetíthetjük.

Rozsda Endrét legtöbben festői munkássága révén ismerik (25-ös, 53-as bejegyzések). Életművén belül valóban e műfaj kapta a legnagyobb hangsúlyt, azonban rengeteg rajzot, papírmunkát is készített, és igen jelentős volt emellett fotográfusi tevékenysége is.

Nagyjából 22 000 negatívot hagyott hátra, ennek egy nagy része a kecskeméti Fotográfiai Múzeumban került letétbe. A 2004-ben a Mai Manó Házban megrendezett fotókiállítás, melyhez Kincses Károly válogatta az anyagot feltárta a magyar közönség előtt Rozsda addig nem ismert oldalát. Hagyományos technikával készült fekete-fehér és színes képei által Rozsda a mulandóságot rögzítette, többszörös exponálási technikával pedig érdekes képi világokat kapcsolt össze: rétegek, dimenziók között teremtett párbeszédet, akárcsak festményein.

Kép adatai: Rozsda Endre - Kezek II.
                                         1968

Komlovszky-Szvet Tamás legújabb alkotásában, mely a mozgás jelenségére reflektál (a Spiritusz Galéria Mozgásban című legújabb csoportkiállításán), ismét meglepő tervezési-technikai innovációval él. A szobor „hajtóművében”, egy motorral működtetett szerkezetben egy speciális, polarizációs fólia alatt ismét láthatóvá válik a láthatatlan: a folyamatosan körbeforgó és változó, „megformázott” mágnesesség. A naprendszer mintájára körkörös pályára állított „bolygókkal”, melyek örökösen önmagukba térnek vissza, Komlovszky megidézi az univerzum soha meg nem álló, végtelen mozgását, az örök körforgás, a változás-változatlanság kettősségének egymásba-fordulását.

Kép adatai:
Komlovszky-Szvet Tamás: Univerzum - fa, motor, polarizációs fólia, mágnes; 80x80x80 cm - 2010

Mint már korábban szó esett róla (25-ös bejegyzés), Françoise Gilot alapvetően kolorista festő: az északi (párizsi) születésű művésznőt egészen  fiatal korától fogva lenyűgözik a déli világ színei, és már korai műveitől főként a matisse-i derűs, tiszta színvilág ivódik bele művészetébe.
Egy, az 1990-es évek elején készült grafika-sorozatán azonban, melyen konstruált tájakban mozgó alakokat ábrázol, Gilot egészen leredukálja palettáját, és kizárólag szürke, barna és fekete színekkel dolgozik. A kevés szín ellenére mégis árnyalatokban gazdag kompozíciók ezek, a nézőben a régi szépiákat felidézve egyfajta nosztalgikus érzetet keltenek.
Gilot maga sem közvetlenül a természet után alkot: a színek, a geometrizáló elemek finom egyensúlya, harmóniája mind emlékeiből születnek meg művein, kifejezve festéskor átélt érzéseit, gondolatait, amik különböznek nem-művészi énjétől.
A sorozat „előzményének” tekinthető az 1988-as (még színes) pasztellal készült Vándor télen című mű, ahol először bukkan fel a furcsa, madárcsőr-orrú emberalak, a névtelen vándor, aki egyre kisebbé válik a későbbi műveken.
Habár Gilot művein sokszor a figurativitás és az absztrakció határán egyensúlyoz, és a geometrizáló elemekből felépített kompozíciói egyre elvontabbakká válnak, a darabos formák e sorozaton mégis megőrzik tájszerűségüket, érzékelhető a perspektivikusság is, elsősorban a tájba illesztett alakok által. Az apró alakok így egy kozmikus térben vagy sivatagban mozognak, legtöbbször magányosan, néha társsal.
Gilot inspirációs forrásául valódi utazásai során átélt élményei szolgáltak: Afrikában, Ázsiában találkozott azzal a nomád életformával, amelyik leginkább rokonítható az emberiség (és Gilot saját) egzisztencia-keresésével, hiszen a nomádok egyszerre vannak otthon mindenhol és sehol. Folyamatos vándorlásuk, Végtelen utazásuk céltalannak, hiábavalónak tűnhet, olyan utakon járnak, melyek nem tudni, merre vezetnek, ugyanakkor szükségszerű: túlélésük feltétele, és A cselekvés törvénye. A vándorok máshol, a Kötéltáncos vagy a Kifeszített kötél című műveken két „hegyorom” között egyensúlyozva manővereznek a labilis, támasz nélküli helyzetben.

A szépia-színektől nem válnak komorrá a kompozíciók, nem sugallnak kilátástalanságot, de mindenképpen felerősödik a tematika által felvetett kérdés súlyossága: a vándorlás témája tehát egyfajta belső, lelki utazás képi megfogalmazása, és Gilot – ahogy minden ember – kozmikus bolyongásával fáradhatatlanul kutatja a szabadságot, biztonságot.

Képek adatai:

A cselekvés törvénye - évszám nélkül; acél, fa, olaj, lakk; 51x66 cm
Kifeszített kötél - évszám nélkül; acél, fa, olaj, lakk; 66x51 cm

Szirtes János „Január, február, itt a nyár” című kiállításának festményein a Szirtesre jellemző dinamikus vonalrendszer egy bonyolult, a természetben előforduló jelenséget leíró matematikai egyenlettel és az azt leíró diagrammal (Voronoi-diagramm) mutat rokonságot. A képek energetikusságukat tehát a természetből vett motívum és az alkotói kreativitás találkozásából nyerik.

Kép adatai: Szirtes János - Dans nos chais
                                        2009 akril, vászon, 110x125cm

A 2010-ben megrendezett Paradogma csoportos tárlaton kiállító művészek a címben rejlő fogalmak összességére, illetve külön-külön az egyes gondolatkörökre reagáltak. A cím egyszerre foglalja össze a félelem, a dogma, és az ezeken való túllépés, túllépni vágyás gondolatát. Az alkotások e fogalmaknak egy-egy egyéni interpretációja.

A Várfok Galéria fennállása óta támogatja – mint ahogy jelenleg a Spiritusz Galéria is bizonyítja – a pályakezdő művészeket: 1998 nyarán egy különös, vagy inkább különleges ötlet megvalósításával biztosította számukra a bemutatkozás lehetőségét.
A Várfok utcában található egyik kocsi beálló ideiglenes átalakításával a Galéria olyan helyszínt hozott létre, ahol a kiemelkedően tehetséges fiatal alkotók (köztük Csiszér Zsuzsi) műveit megismerve a közönségnek nem mindennapi élményben lehetett része, s emlékeibe véshette a Garázs Galériát.

Egy évvel ezelőtt, 2010-ben a Várfok Galéria Papíron című kiállításán nem egy megadott tematikára felfűzött csoportos tárlatot láthatott a közönség, hanem egy olyan médium köré szerveződött válogatást, ami a művészet története során a művészi segédeszköztől, vázlatoktól az autonóm műalkotásig rengeteg szerepet töltött be, egyedi és sokszorosított formában egyaránt.
Az új médiumok viszont kissé háttérbe szorították ezt a heterogén anyagú hordozót, így a különleges tárlat azt kívánta érzékeltetni, hogy a papíron még egy-egy alkotó esetében is sokféle, akár igen eltérő művek születhetnek, és hogy közvetlenebb, spontánabb kapcsolat bontakozhat ki alkotó és alkotás, illetve néző és alkotás között.

Letisztult, „halkszavú” kompozícióin Mayer Hella az önmagát és útját kereső, bátran eltévedő, ám az üresség ellenére mégsem a kietlenség, kiúttalanság érzését, hanem reményt keltő képein haladó embert ábrázolja.
A Svédországban élő festő a Spiritusz Galéria Mozgásban című csoporttárlatára kollázs-technikával készült sorozatán a havas tájakba zárt, mesébe illő alakokból bár melankolikusság árad, mégsem a magány, hanem mélységes – mindent és mindenkit körbeölelő – csend veszi körbe őket, s néhol társul – vezetőül – egy szerény őz szegődik melléjük.

 Kép adatai: Mayer Hella: SNÖ (Hó) - színes pác, kollázs, papír; 30x40 cm - 2010

Ray Monde művészetének főbb jellemzőiről egy korábbi bejegyzésben (30-as) már szó esett. Ebben Ray Monde művészetének középpontjaként az emberi testet jelöltük meg, melyek rendkívül intenzív erotikus kisugárzással bírnak. Jelen esetben ennek az erotikának mibenlétét kívánjuk tovább vizsgálni, hiszen egyes esetekben a köztudatban élő „erotika” fogalma nem is állhatna távolabb a művész egyes festményeitől.

Mindjárt az elején pontosításra szorul saját definíciónk: pontosabb megfogalmazás, ha a művész fő motívumaként nem az emberi testet, hanem a „Test”-et jelöljük meg. Ray Monde képeinek izzó erotikája ugyanis éppen a testek beazonosíthatatlanságában, névtelenségükben, arc nélküliségükben keresendő. Igen fontos mozzanata ez a művész festményeinek: az alakoknak ugyanis ha van is arca, akkor is csak jelzésszerű, nem személyhez köthető – már ha egész testet, és nem csak egy  testrészt ábrázoló képről beszélünk. Ebben az esetben felvetésünk pedig még biztosabb lábakon áll.

A testek mozgása, testtartása, formája, az arc nélküli testek – torzók - azok, amelyek megszólítják a néző, a művész, az ember ösztönlényét. A személyiségükről, identitásukról levált, azoktól megtisztult testek így a vegytiszta, önmagában való erotika jelképeivé, sőt megtestesítőivé válnak. Ez által Ray Monde művészetével kapcsolatban az „elemi erotika” jelző használata több szinten is érvényesül: egyrészt tehát a szemlélőben az elemit, az ösztönit megszólító, másrészt pedig a letisztult erotikát jelölik.

Fontos tehát különbséget tennünk a fentiekben kifejtett erotika és - a Ray Mondnál oly fontos - szerelemhez köthető erotika között. Ha a művész festményeit, testeit ebből a szempontból vizsgáljuk máris egészen más megvilágításba kerülnek groteszk pózba merevedett alakjai, óriásira nagyított kezei, lábai, a néhol félelmetes, már-már visszataszító, egészen állatira emlékeztető külsejű testek. A testeknek ez a „kegyetlen” kezelése, a színeknek egyes esetekben a brutalitás benyomását keltő agresszivitása mind visszavezethető és összeegyeztethető a már említett egészen fundamentális, ösztöni erotikával. Fontos azonban szem előtt tartani a fentiekben leírtakat, miszerint Ray Monde erotikája önmagában való, nem (!) pedig önmagáért, tehát nem öncélú, a bujaság erotikája ez! A művész a testek, az anyag természetes, nemeken felül álló erotikájára épít – bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy Ray Monde a Természet Erotikáját festi meg.

Így békíthető össze a művész első pillantásra visszataszítónak ható, groteszkbe hajló és a természetet jelképező zöldben, szerelemben összefonódó alakjai. Ray Monde a Testen keresztül a tiszta Erotikát festi meg.


Képek adatai: Ray Monde
- Vörös férfi háttal II; vegyes technika, vászon,
                              150x140cm
- Kéz fekete háttérben; 1999, vegyes technika, vászon,
                                  180x100cm
- Forest Love No. 1.; 2008, vegyes technika, vászon,
                              130x100 cm

Sebastian Weissenbacher a giccs mechanizmusát bemutató művészetének (31-es bejegyzés) fonáksága abból ered, hogy a látszólag kedves tárgyak, melyeket „szép képein” kimért pontossággal ábrázol, mesterkéltségükkel a valóság ironikus kritikáját nyújtják, és – mint A szüzesség egyszeri és megismételhetetlen elvesztése című sorozatán (2008) – az ártalmatlannak tűnő figurák, tárgyak korántsem ártatlan tartalmakat közvetítenek…

A kép adatai:
Sebastian Weissenbacher: A kinyilatkoztatás - olaj, akril, vászon; 45x50cm - 2008

A Spiritusz Galéria Mozgásban című csoportos kiállításával ma este 18 órakor nyitja meg kapuit új helyszínén, a Várfok Galéria szomszédságában.
A rendhagyó nyitókiállításon a Spiritusz Galéria mára összeérett művészkörének tagjai a mozgás jelenségére reflektálnak személyre szabottan: ezen összetett területnek a festők, fotóművészek és szobrászok más-más rétegét, aspektusát ragadják meg, tükrözve az újjászülető galéria lendületességét, és a fiatal művészek innovatív, friss szemléletét.

A kiállítás keddtől szombatig 11 és 18 óra között tekinthető meg a Várfok utca 14-ben (az egykori Várfok Terem helyén).

Herman Levente festményein visszatérő motívum a bögre, csésze, cumisüveg. Mivel Herman többnyire sorozatokban gondolkodik - melyek laza kapcsolatban állnak egymással -, ezek a motívumok több jelentésréteggel bírnak. Jelen esetben ezek az élet körforgásának, az újjászületésnek jelképei.

Kép adatai: Herman Levente -  Este
                                             2010 olaj, vászon
                                             70x50 cm

Győrffy László Hét főbűn sorozatában az egyes festményeken a bűnök szimbólumaikon keresztül jelennek meg. A sorozat Irigység darabjának címe: Hozzátok el Damien Hirst fejét. A képen nem is jelenik meg más, mint a nemzetközi kortárs művészet egyik legmeghatározóbb alakjának címben óhajtott feje, illetve jobb kézfeje. Ezeket – vagyis a világsikert hozó „alkotóeszközöket” – akarja magáénak tudni Győrffy.
 

Kép adatai: Győrffy László
Hozzátok el Damien hirst fejét (Irigység)
2009 olaj, fatábla
70x50cm  

2010-ben, a Várfok Galéria 20. születésnapja alkalmából megrendezett „Impulso” című kiállításon a Spiritusz fiatal művészei a Várfok művészeinek alkotásaira reflektáltak. Ezáltal egyfajta érdekes párbeszéd jött létre az esetenként teljesen eltérő látásmódú művészek és alkotásaik, és akár a különböző médiumok között is – izgalmas párhuzamokat létrehozva ezzel.

Csiszér Zsuzsi a blogon már említett 2006-os „buborékos képeit” követően további sorozatokban is központi szerepet szánt a felnagyított portré témájának, de míg a buborékos képeken a szappanbuborékot fújó felnőttek egy láthatatlan kisfiú, Patrik szemszögén keresztül furcsa grimaszba merevedve jelennek meg, illusztrálva a személyekről alkotott egy-egy szubjektív tapasztalatot, Csiszér a későbbiekben más módszereket választ ezen érzések megragadására, tolmácsolására, és tágabb kontextusba is helyezi a problémakört.
A 2007-2008-ban készült festményeinek egy részén Csiszér az arcokat tovább növeli – azaz még közelibb beállítást választ. Az „alanyokat” szinte frontális nézetben látjuk, de minden képen kicsit változtat a beállítás szögén. E képein immár kizárólag nőket ábrázol, akiknek arcát vagy eltakarja, álcázza, vagy szándékosan „megrongálja” a felszínüket: tépések nyomai, kilyuggatott, összehajtott fotókat eszünkbe juttató sérülések, karmolások jellemzik a képeket. A szép, a mai ideálnak tökéletesen megfelelő, érzéki fiatal nők arcait tehát e vad gesztusokról árulkodó „támadásnak” kitéve még nem a kollázs (60-as bejegyzés) technikáját részesíti előnyben, hanem a „décollage” hagyományait éleszti fel: vagyis nem elemeket állít össze, hanem (jelen esetben) egy fotót bont szét, az illúziót.
A tépéseknél, hajtásoknál eltérő a festmény textúrája, vagyis Csiszér a festékkel úgy imitálja a papír hasadását, hajlását, hogy vastagabb rétegben hordja fel azt a vászonra, amivel fokozza a nézőben az érzéki csalódást. A tépésekkel, szaggatásokkal másrészt eljátszik a térrel, mivel a „fotó” mögötti réteggel olyan teret teremt, amely kifürkészhetetlen a néző számára, és így a kép megnyílik egyfajta transzcendentális dimenzió felé is.
Ezekkel a szemet becsapó, trompe l’oeil-szerű megoldásokkal eltárgyiasítja a modelleket, mivel a képek fotószerűségére irányítja a figyelmet, amik méretüknél fogva akár plakátoknak is tekinthetők, melyekkel lépten-nyomon szembetalálkozni, és melyek sokszor málladoznak a falakon. Mégsem a pop art egyértelmű társadalomkritikai hangneméről van szó: destruktív gesztusként értelmezve valóban megkérdőjelezi az egyén identitását, rámutatva arra, hogy a külső máz mögött valójában üresség tátong, ugyanakkor úgy is tekinthető, mint a külső hámréteg feltépésének gesztusa, amivel látszat mögé néz, és megpróbál az egyén belső titkaiba is betekinteni.
Művészként, anyaként, de elsősorban nőként Csiszér a világ feminin oldalát vizsgája, így női modelljeinek arcát olyan kiindulópontnak tekinti, amiből a személyesség és az elidegenedés határmezsgyéjén való finom egyensúlyozás lehetővé válik, de a média által sugallt irreális nőkép kritikája is benne rejlik. Elsősorban azonban Csiszér saját „énkeresési” folyamatának egy-egy lépcsőfokát jelentik, aminek mentén későbbi művein már valódi kollázsokat is alkot: a vászon hordozón megjelennek a papír újság-kivágatok, fotók, gyermekei rajzai és a festett feliratok is. A motívum-kavalkádban rengeteg részlet, összefüggés bukkan elő, emlékek, vágyak, kritika, momentán gondolatok…
Mindezen képekből pedig egy izgalmas válogatást tekinthetnek meg az ArtBLOKKba látogatók 2011. február 5-től kezdve április végéig.

Képek adatai:
Drága Ilonka - olaj, vászon, 150x120cm - 2007
Kaméleon - olaj, vászon, 200x150cm - 2008

A Várfok Galéria 2000-ben ünnepelte fennállásának 10 éves évfordulóját. E jubileumi alkalomra jelent meg egy kis füzet a galéria művészeinek egy-egy alkotását felvonultató művészkártyákkal, valamint a Várfok Galéria gyufakollekciója, melynek célja a kortárs művészet terjesztése és minél szélesebb körrel való megismertetése volt.

Ujházi Péter festészete első pillantásra könnyednek, egészen gyermekibe hajlónak tűnhet. Ám képeinek vidámsága csupán az iróniával megragadott külső, a valóság keserédes kritikája. A művész a mindennapi élet banalitásaiból építkezve fogalmazza meg és mutatja be a sokszor ellentétes jelentésű motívumait.

 
Kép adatai: Ujházi Péter - Az Űr
                                      2009 akril, farost
                                      100x100cm