Mint egy korábbi bejegyzésünkben már írtuk (Kontúrba zárt jellemrajzok), aatoth franyonak jelenleg Kínában (Art Museum, Guangzhou (Kanton) Academy of Fine Arts) van egyéni kiállítása. Az esemény alkalmából az egyik kínai TV csatorna készített vele interjút - a csatornának általában körülbelül 30 millió nézője van ...
Az alábbi linkre kattintva nézhetik meg:
https://www.youtube.com/watch?v=JhDe8d66ljk&feature=feedu
feLugossy László kedvelt motívumai közé tartoznak a mindennapi életből vett egészen triviális tárgyak: asztal, ágy, edények, evőeszközök és az emberi test. A műfajokat merészen keverő feLugossy ezen tárgyak megszemélyesítésével és átalakításával, kicsavarásával hozza létre a dolgok legelemibb lényegét vizsgáló alkotásait.
Kép adatai: feLugossy László - Egy helyzetben
2008 vegyes technika, karton
102x62 cm
Ahogy az arcnak a mimika, úgy a testnek a kéztartások, gesztusok adják azt a többletjelentést, ami legalább olyan fontos kommunikációnkban, mint a beszéd, illetve e gesztusok olykor a beszédet is képesek helyettesíteni, önállóan kifejezni az ember lelkiállapotát, mondanivalóját. 
Fabók-Dobribán Fatime képein gyakran találkozunk kimerevített, felnagyított kézmozdulatokkal, testrészekkel: akár egy spontán, összetett folyamat egy-egy pillanatképei. Így a festőnő egy részletből kiindulva tolmácsolja a néző felé érzéseit, gondolatait, melyeket a mondanivalójához igazított testtartások segítenek megérteni, fontos tehát kontextusba helyezni őket.
Kép adatai: Fabók-Dobribán Fatime: Mit is tehetne? - akril, vászon; 50x70 cm - 2009
Nádler István festészetéről már korábban is szó esett a blogon (14-es, 38-as, 54-es bejegyzések). A korábbi bejegyzésekkel kapcsolatban felmerült gesztusfestészet által felvetett egyik lehetséges probléma – hogy valójában milyen viszonyban is van egymással az eredeti koncepció és a gesztus spontaneitása - azonban lehetőséget nyújt arra, hogy jobban is elmerülhessünk Nádler István festészetében.
A gesztusfestés tulajdonképpen nem más, mint amit neve is ígér: mélyen érzelmi indíttatású, a művész mozdulatai, vonásai, gesztusai után keletkezett nyom. Az ezen gesztusok nyomán létrejövő esetleges forma adja a tulajdonképpeni festményt. A gesztusok egy előre jól meghatározott koncepció szerint születnek: színük, irányuk, az általuk leírt út, hosszuk, szélességük, intenzitásuk mind az eredetileg elképzelt hatás elérésének célját szolgálják. Végleges formájuk mégis spontán és teljesen egyedi – erejük pedig e kettősségben rejlik.
Nádler István képeire ez pedig fokozottan igaz. A művész képei ugyan korszakolhatóak, az egyes korszakok azonban mind egy jól körülhatárolható gondolat körül forognak, melynek a festmények formai adottságai is alá vannak vetve. A 38-as bejegyzésben leírt fekete képek mindegyike például a monokromitásból fakadó, a néző legbensőbb, egészen ösztöni szintjét megszólító egységes feketére és az ahhoz kapcsolható gondolatokra, érzelmi hatásokra építenek. E „kereten” belül jelennek meg a művész gesztusai, amik egyszínűségükben egyszerre áttetszőek és nyersek. Mindez a Nádler képeinek központi elemeit képző földi- és transzcendentális lét közötti kapcsolat gondolatát hivatott felébreszteni a nézőben.
Nádler festményeinek tehát adott egy gondolati kerete, ami bizonyos szintig előre meghatározza a kép által kiváltott hatást. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a megelőző koncepciónak a gesztus csak annyiban van alávetve, mint a festmény egységes elgondolása magának a gesztusnak: Az előre meghatározott, elérni kívánt hatás által kiváltott érzelmi állapotban – tehát spontán - születő gesztus (ami végső soron maga a kép) az, ami nyomán létrejön a festményt életre hívó eredeti, megszervezett hatás.
Nádler festményei végső soron tehát egy önmagukba visszakanyarodó érzelmi- és logikai kört alkotnak. A nézőben kiváltani kívánt érzelemhez az alkotónak éppen, hogy át kell élnie ezt az emocionális-hatást a megfelelő képi forma (a gesztus) megtalálásához, mely aztán képes lesz ugyan ezt – tehát az eredeti hatást – felidézni a szemlélőben.
Nádler esetében ez a hatás a legtöbb esetben pedig valamiféle katarzishoz vezeti, közelíti a nézőt. A művész az egészen elemi, ösztöni és a ráció ütköztetésével, azok egybeforrasztásával nyújt művészi élményt, mely egy felsőbb, transzcendenshez közelíti az alkotót és nézőt egyaránt.
Képek adatai: Nádler István - Nr.5.; 2006, olaj, vászon, 160x120cm
- VII/b; 2008 kazeintempera, vászon, 120x80cm
Csiszér Zsuzsinak az elmúlt egy-két évben készült festményein a kollázs technikájának egy egészen egyedi átértelmezését fedezhetjük fel. A legtöbb képen a gyűrődés, szakítás, a különböző részekből való összeillesztés hatása csupán illúzió: Csiszér „kollázsai” valójában festmények! A szakadások és a kivágás szerű részek az egyszerű illúziókeltésen túl azonban mélyebb jelentést is hordoznak.
Kép adatai: Csiszér Zsuzsi - Hungarian TV Bear
2009 olaj, papír, vászon
200x150cm
Buddha alakja számos képzőművészt megihletett már, köztük Ray Monde-ot is, akinek egy szerelmi csalódás után került birtokába egy Buddha-fejet ábrázoló gipszöntvény.
Miután lelkét vigasztalva az öntvényt két héten át simogatta a víz alatt, a Buddha-arc vonásai átalakultak, és a művésznő műgyantából maszkokat készített annak lenyomatáról. A letisztult, csillogó szobrokból Ray Monde szerint „rengeteg érzelem és gyengédség árad,” és valódi gyógyírként szolgálhat.
Kép adatai:
Ray Monde: BBBouddha 3/11 - műgyanta, lakk; 37x32 cm - 2007
Szotyory László álombéli tájképeinek egy csoportján a repülőgép „alakja” a főszereplő: fenséges repülő bálnaként, szunnyadó óriásként antropomorfizálva kelnek életre a hatalmas gépezetek, ezek az ember-alkotta csodás művek, melyek egyszerre lenyűgözők, de félelmetesek is. 
A művész csodálata a repülők iránt, olyan ábrázolásokat hoz létre, melyek annak szimbólumként is értelmezhetők, ahogyan az emberi képzelet puha ködbe burkolózva szárnyal a felhők között.
Kép adatai:
Szotyory László: Égi bálna I. - olaj, vászon; 80x95cm - 2009
A fotóművészet egyik fő sajátossága, hogy képes a valóság pillanatainak spontán megragadására. A pillanatnyiság azonban Fátyol Viola, a Spiritusz Galéria fiatal fotóművészének képein inkább látszólagos, hiszen az intimitást sugárzó Random Still Lifes című sorozatán a „tetszőleges” elrendezés valójában precíz komponálást jelent, s tiszta vizuális hatásuk filozofikusságot, konceptualitást rejt magában.
Kép adatai:
Fátyol Viola: Random Still Lifes I. - inkjet pigment print, 1/5+2, 75x112,5 cm - 2010
Ma este, 18 órakor nyitja meg kapuit a megújult Várfok Galéria! Az igen tekintélyes, húsz éves múltra visszatekintő Galériánk Mulasics László "Zajok zátonyai" című kiállításával avatja fel új kiállítótermét. Minden kedves érdeklődőd szeretettel várunk a megnyitó ünnepségre!
Mulasics László művészetét az 1980-as évek második felétől egy elmélyült, meditatív hangvétel határozza meg, mely szerves folytatása a belső tartalmak kifejezésére irányuló törekvésének, ami már pályakezdő, az európai új szenzibilitás hullámához köthető figuratív, narratív képeit is jellemezte.
Mulasics számára a heves festészet impulzív, vad ecsetvonásoktól és színektől túlcsorduló világából a kilépést az ősi enkausztika, vagy viaszfestés technikájának újra felfedezése hozta meg (9-es bejegyzés). Ez a módszer bonyolultsága révén nagyobb előzetes felkészülést, határozott koncepciót és az alkotás során erős koncentrációt igényel, elengedhetetlen hozzá egyfajta meditatív állapot. Az így létrejött „lecsendesedett művek” megdermedt viaszfelületének mozdulatlansága az állandóság érzésével vonja körül a tárgyakat. A ’80-as évek második felétől kialakuló archaikus szimbólumokból, geometrikus, olykor figuratív motívumokból álló formanyelvének elemei egyre elvontabb, absztrakt jelekké válnak, melyek jelentése sokrétű, tágítva az asszociációs mezőt. 
Kulcsfontosságú a motívumok elrendezése, a struktúrák megjelenése, melyekhez a zenei képzettségű művész számára a dolgok ritmusa, ritmikus ismétlődése szolgált mintául; de ugyanilyen számottevő a művek igen összetett „alapja” is.
Egyrészt technikai értelemben, hiszen a különféle anyagok, arany- és ezüst füstlemezek, zománc, fém beépítése, a viasz segítségével történő plasztikus elemek kialakítása, és olajfestékkel való kombinálása, a hagyományos vagy régi anyagok mellett az új médiumok, a fotó, a print felhasználása folyamatos kísérletezés eredményei.
Másrészt főleg a '90-as évek elején az egészen visszafogott színekkel – fekete vagy bézs enkausztikával - megfestett alapnak, mely nem a motívumok egyszerű „hátterét” alkotja, hanem egyenértékű része az egymást kiegészítő formákból álló szövetnek, mozdulatlansága, homogenitása csak látszólagos. Közelebbről nézve valami örökös mozgás érzetét kelti a személőben, s a jelent nem kimerevíti, hanem összekapcsolja a múlttal és a jövővel, időtlenné avatva a művet..
A hosszas előzetes felkészülést igénylő alkotás során különböző anyagok és a sablonok segítségével rajzolt alapok, motívumok mind külön rétegben kerülnek fel a vászonra, melyek szinte misztikus, rekonstruálhatatlan folyamattá teszik az alkotást.
Mulasics rétegekből felépülő, sajátos felületű művein a látvány pontosan mérlegelt megszervezésével, harmóniába rendezésével hozta létre elvont, metafizikus festészetét.
A megújult Várfok Galéria felavató kiállításával Mulasics László ezen jellegzetes, 1988 és 1998 közötti korszakában készült műveivel emlékezik meg a művész halálának 10. évfordulójára, és a festmények mellett, Mulasics sokrétű anyaghasználatát kiemelve, kevéssé ismert grafikai munkákba, ólomöntvényeibe is betekintést nyújt. A január 24-én, hétfőn 18 órakor nyíló kiállítást Pataki Gábor művészettörténész nyitja meg.
Kép adatai: Mulasics László: Az utolsó völgy - enkausztika, olaj, gipsz, arany fólia, vászon; 100x120cm - 1992
Az elsősorban grafikai médiumokat alkalmazó Rácmolnár Sándor (26-os bejegyzés) hagyományos vászon alapra dolgozik Szinkronitás című sorozatán, mely stilárisan is elüt egyedi printjeitől. A képregényszerű kivágatokban megjelenő szinkronúszó hölgyek a popularitás egy újabb módozatát képviselik; arcvonásaik ugyan karakterisztikusak és nőiesek, mégis elsősorban a személyiségjegyek hiánya és egyformaságuk hangsúlyos.
Kép adatai:
Rácmolnár Sándor: Adéle et Denis - akril, vászon; 80x110 cm - 2009
Nádler István festészetére egyfajta kettősség jellemző: képeinek nagy részét spontánnak tűnő – és valójában is spontán – ecsetmozdulatok, gesztusok építik fel. Ám ezeket hosszas és megfeszített szellemi munka, tervezés előzi meg. Így a gesztusok keltette könnyed hatás ütközik az eredeti koncepció határaival, a spontaneitás a szigorú renddel, a harmónia igénye a káosz eredetiségével.
Kép adatai: Nádler Itván - Feketebács No.15/a
2007 kazeintempera, vászon
120x80cm
Rozsda Endre szürrealista munkáin többször megjelenik egy igen finom és alig észrevehető eszköz, illetve motívum használata: a csipke lenyomatok. Ez az egészen egyedi felhasználása a csipke-textíliáknak, beépülve Rozsda festményeinek nüanszokból felépülő szövetébe, szó szerint további benyomásokkal gazdagítja az asszociációs játékot.
Kép adatai: Rozsda Endre - Ophélie
1989 olaj, vászon
100x80cm
Várady Róbertnek a ’90-es évek közepétől indult Ágy című sorozatán a központi motívumot világ közepeként értelmezi. A cseh író és filozófus, Vilém Flusser hasonló című esszéjében összegyűjtött, az ágyhoz kapcsolódó pozitív és negatív „élményeknek” (születés, olvasás, alvás, szerelem; álmatlanság, betegség, halál) a különböző rajzolatú, rusztikus felületű háttérrel más-más aspektusát mutatja be, ugyanakkor metafizikus keretet is nyújt ahhoz. Az ágy a privát életnek inkább passzív oldalához kapcsolódik, de mint az ember szoros értelemben vett lakhelye, valóban világának közepe.
E sorozat gondolati folytatásaként a későbbiekben a ház (és annak különböző lakói) kap majd Várady képein kiemelt szerepet.
Kép adatai: Várady Róbert: Az Ágy V Flussernak 10 - olaj, vászon; 120x100cm - 2001
Szemethy Orsi, a Spiritusz Galéria fiatal festőjének egyik központi témája a női akt, ami a legtöbbször ráadásul női önmaga, mivolta. Klasszikusnak tűnő beállításai ellenére azonban aktjai korántsem hagyományosak: harsány, sokszor giccsbe forduló színhasználata (melyre marokkói, mexikói élményei voltak nagy hatással) és mozgalmas, játékos vonalvezetése rendkívül karakteressé teszik műveit, karikaturisztikus alakjaival pedig nem csak a nőiesség, hanem a nőiség mibenlétét, intim pillanatait tárja a néző elé – görbe tükör által.
Kép adatai:
Szemethy Orsi: Ki vagy Te? - olaj, vászon; 80x60 cm - 2010
El Kazovszkij művészetéről már számos kötet született, melyek részleteiben vizsgálják festészetét és performanszait – külön-külön és összefüggéseiben. Jelen rövid tanulmányban is e két műfaj összefüggéseinek további vizsgálatára teszünk kísérletet, Kazovszkij művészetén belül.
Kazovszkij performanszai, illetve színházi munkássága kikerülhetetlen a kortárs magyar művészet iránt érdeklődők számára. Festészetének performanszaira tett hatása egyértelmű és sokat vizsgált terület – arról azonban, hogy Kazovszkij performer énje miként jelenik meg festészetében már annál kevesebb szó esett.
Kazovszkij színházias, teátrális művészi attitűdje az egyik alapvető jellemzője munkáinak – úgy festészetének, mint performanszainak. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert bár egészen egyértelmű különbség van színház és performansz között, Kazovszkij performanszai – egészen egyedi módon – rendkívül közel állnak a színházhoz: koncepciójukban, struktúrájukban, eszközeikben. Ha úgy tetszik akcióinak drámája, dramaturgiája van – ami egyértelműen a színházzal hozza közelebbi rokonságba.
Ahogy már említettük egyéni jelképei, a csak Kazovszkijra jellemző festői motívumok szerves részét képzik, kiindulási alapot jelentenek performanszai esetében – mindez evidens, ha csak a legismertebb ilyen jellegű munkáját, a Dzsan-Panoptikumot említjük példaként. Festészete azonban időben megelőzi akcióit, és már e festményein is egyértelműen felfedezhető egy erős teátrális jelleg. Nem kis részben ez a teatralitás az, ami Kazovszkij alkotásait annyira nyerssé, közvetlenné és erőssé teszik.
Ezt a hatást olyan eszközökkel éri el a művész, amik legjobban színházi fogalmakkal írhatóak le. Kazovszkij képein sokszor jelennek meg függönyök, falak, melyek hol eltakarnak valamit, hol a néző tekintetét vezetik, egyes esetekben pedig konkrét tereket, doboztereket hoznak létre. Kulisszák ezek, melyek meghatározzák a kép terét. De a kulisszaszerűség nem csak ezeken a paravánokon fedezhető fel: a festmények egészét kulisszák építik fel. Az alakoknak és tárgyaknak egyértelműen sík jellegére helyeződik a hangsúly az erős kontúrok által. Ugyan így a Kazovszkijra jellemző hegyek, kietlen tájak és égbolt is mind sík hatást keltenek, mintha egymás mellé és mögé helyezett kulisszák lennének.
Ezt a hatást csak tovább erősítik a hirtelen, átmenet nélküli léptékváltások, melyek elvezetik a tekintetet egészen a rendkívüli térmélységet mutató képek távolságába: az egészen közeli, monumentális, nyers formáktól és színektől a „távolban” lévő hűvös hegyvonulatok csúcsáig.
Hasonlóképpen a festményeken megjelenő perspektivikus vonalak (melyeket pl. utak, padlómintázatok képeznek) is a nem létező távolságot hivatottak aláhúzni, mely vezeti, vonzza a néző tekintetét a kép belseje, lényege felé.
Kazovszkij kulisszái pedig alakjainak, szereplőinek szolgál színtérül. Ez előtt az egyszerre közeli és távoli – jobb szó híján – háttér előtt jelennek meg a művész párkái, balerinái, angyalai és hattyúi, valamint a mindent látó vándorállat, Kazovszkij kutyája. Közelségük, de még inkább jelenlétük, jelenvalóságuk árnyékaikon keresztül realizálódik: a hosszú, elnyújtott árnyékok csak erős fényben jöhetnek létre. Ez a fény jelen esetben maga a tekintet, a létezés, a szem elé helyezés – más szavakkal az alakok rivaldába helyezése.
A kép legfőbb teatralitása pedig ebben, vagyis az alakok rendkívüli közelségében, előtérbe helyezésében, bemutatásában és a kulissza-háttér mélységének már-már frusztráló, erős ellentétében, ugyan akkor kiegyezésében rejlik.
Kazovszkij képei be- és megmutatnak. A színház azonban nézőket kíván: ezt a szerepet itt a már korábban is említett (10-es bejegyzés) kutya tölti be. A fekete kutya - ha Kazovszkij festményeit ebből a szempontból vizsgáljuk - az a néző, akire a festménynek szüksége van, akit a festmény feltételez, akinek a festmény bemutatja magát.
Néző, színtér és szereplők – ez Kazovszkij teátruma.
Képek adatai: El Kazovszkij - A Paradicsom kapui III.; 1999, olaj, vászon, 160x140 cm
- Sivatagi állomás II.; 1996, olaj, farost, 120x100 cm
- Kis, zárt előadás; 2005, olaj, farost, 60x40 cm
- Aranyhal a porondon; 2005, olaj, vászon, 160x140 cm
Abonyi Alma munkáinak alapvető építőeleme a fény. Ablakaim című műve is első sorban az általa keltett fényhatások miatt izgalmasak: az ablak elsődleges funkciója a fény beeresztése, Abonyi munkái azonban nem csak beengedik a fényt, hanem átszűrik saját, színes anyagukon – és így közvetve magán a művészen is –, egyfajta külön teret létrehozva ezzel.
Abonyi munkája a Vasarely Múzeum felkérésére kiállításra kerül a múzeumban a január végén nyíló, a fény jelenségét vizsgáló Transzparencia kiállításon.
Kép adatai: Abonyi Alma - Ablakszárnyaim
2009, vegyes technika
230x82x22 cm
Komlovszky-Szvet Tamás művészetének egyik legjellemzőbb vonása az innovativitás. és a minimális anyaghasználat Alkotásai legtöbb esetben egyértelműen a nézővel való kölcsönhatásra, az interaktivitásra építenek – a szemlélő szemszögére. Komlovszky „Anyag nélkül” című sorozatába tartozó munkáihoz - a megszokottól eltérően - hozzá kell nyúlni! Csak ez után derül ki, hogy a lebegni látszó tárgyak valójában csak optikai illúziók.
Kép adatai: Komlovszky-Szvet Tamás - Anyagtalan X., Ezüstgömb - ezüst, tükör, fa; 20x20x20 cm - 2010
Győrffy László önarcképe a rútság esztétikájának és a művész moralizáló hangvételének szellemében Oscar Wilde „Dorian Gray” című regényének egyfajta parafrázisa. Győrffy önportréjának egyik lehetséges olvasata, hogy korunk önpusztító-ismétlő, dekadens aspektusai külsőnkre egyfajta ki nem mondott fausti egyezség értelmében nem, de szellemünkre (melyet itt a festmény testesít meg) rányomják bélyegüket.
Kép adatai: Győrffy László - Én (Dorian Gray Alapítvány a fiatal művészekért)
2009 olaj, vászon
70x50cm
A Várfok Galéria 2008 óta ápol szoros partneri kapcsolatot a párizsi Bastille negyedben 2006 óta működő Galerie Keller-el, mely friss lendületével „idősebb” testvérgalériájához hasonlóan a kortárs művészet elkötelezett képviselője.
A Várfok Galéria művészeinek több egyéni kiállítása után legutóbb 2010-ben a Kortárs történetek… gulyás helyett című csoportos tárlaton – ahol Rácmolnár Sándor, Csiszér Zsuzsi, Győrffy László és Nádler István művei szerepeltek – a különböző generációkhoz tartozó, ezáltal különböző szemléletet képviselő és technikákat alkalmazó alkotók párizsi bemutatásával nemcsak leszámolni kívántak a közép-európai művészetről kialakult sztereotip beidegződésekkel, hanem a határokat átívelő, nemzetközi művészeti párbeszédnek, partneri kapcsolatnak is követendő példát nyújtanak.
Az urbánus környezethez szokva megváltozott a természethez fűződő kapcsolatunk: a városi élet alapvetően a vidéki lét ellentettjét jelentette, mára pedig szinte lehetetlennek tűnik e kettő áthidalása, legalábbis roppant érzékeny tervezők és alkotók kellenek ahhoz, hogy ha e kettő összhangját nem is, de finom jeleket, nyomokat érzékeljünk és élvezzünk a tiszta természetből a nagyvárosokban is.
Hangay Enikő, a Spiritusz Galéria fotóművésze is felfedezi e mindennapokban rejtőzködő természetet, ráadásul két olyan „város-dzsungelben”, mint Budapest és választott otthona, New York. „Festői” fotóin a színek és formák finom játékával a valóságelemeket egyfajta időtlen, álomszerű kompozíciókba rendezi, „menti át”, hogy a nézők – zömében urbánus városlakók – számára is üdítő forrásul, szigetként szolgáljanak.
Kép adatai: Hangay Enikő: Esősík - 2010 - lambda print, ongrofoam, 1/5+1, 80x120 cm
aatoth franyo jellegzetes vörös háttere (2-es bejegyzés) előtt képregényszerűen kirajzolódó történeteivel az elbeszélő műfaj kibontakoztatása helyett inkább asszociációs játékra hívja a nézőt. Fő témáját, az emberi kapcsolatokat és viselkedésmintákat bemutató „villanásaiban” olykor játékos formában tárja elénk mondanivalóját, legtöbbször azonban fanyar humorral tart tükröt a mai társadalom elé. A művek frappáns mivoltát, meghökkentő erejét a sajátos (legtöbbször a perspektívát is nélkülöző) kompozíciók mellett a motívumok lényegre való redukálásával éri el, ami az emberi alakok esetében a legszembetűnőbb.
Az (emberi) testeket legtöbbször a barlangrajzokra emlékeztető sematizálással, stilizálással ábrázolja aatoth, és még konkrét személy esetében sem hoz létre teljesen egyénített arcot, kizárólag a címből derül fény annak kilétére (Cecilia et Carla, 2009). Ez ugyanakkor nagyon is tudatos eszköz, hiszen képeit egyfajta egyetemes vonatkozású „jellemrajzként”, vagy történetként lehet értelmezni, melyek ugyan nem erkölcsi tanmesék illusztrációi, de ironikus hangnemükkel tanulságul szolgálhatnak a nézőnek. A sokat utazott művész szándékolt sematizmusával arra is utalhat, hogy a mai társadalomban élő ember problémája, viselkedésmódja „interkontinentális” jelenség, vagyis nem kötődik egyetlen nemzethez, helyhez, sőt kontinenshez sem, hanem az egész világon egyaránt érvényes lehet.
aatoth stilizált alakjainak kontúrjait sokszor tovább redukálja: például nem jeleníti meg az egész testet, pusztán egyes részeit. E „csonkítások” azonban nem brutalitásból fakadnak, hanem a művészi kifejezést szolgálják. 
Legújabb művei egy részének merész hosszúkás formátumán konzekvensen kettévágja a női testet, aktot: a humoros, több soros címadással egészíti ki a női szexualitás köré rendeződő jelenetek narrativáját. Máshol bizonyos testrészeket szimbólumokkal helyettesít: a fej, az emberi gondolkodás központjának helyére a Káromkodó nő billegő székekkel (2009) 
című művön egy hangszóró kerül, így a szitkot szinte kihalljuk a képből. A játékosabb témák mellett aatoth a hatalomért, érvényesülésért harcoló arctalan, sötét színekkel megfestett alakokat is fest, akiket eltúlzott komorságuk tulajdonképpen önmaguk paródiájává tesz például a Gravitáció-érzékenység II. című művön.
Annak ellenére, hogy úgy tűnik, aatoth könnyedén játszik az emberi testtel, a bábuszerű (fél)alakokkal, a színezéssel inkább olyan benyomásokat kelt a nézőben, melyek a figyelem irányítását és az asszociáció elindítását szolgálják.
A kantoni Képzőművészeti Akadémián január 11-én nyílik a művész egyéni kiállítása, mely legújabb műveiből mutat be egy válogatást. A kiállításon szereplő képek egy részét a hazai nagyközönség is láthatta 2010-ben a Várfok Galériában.
A képek adatai (sorban):
Cecilia és Carla - 2009 - olaj, vászon - 41x84cm
Az egy kg tartalmú húsvét utáni csokoládédoboz megszerzését remélő, teraszon napozó nő a négy zokogó férfi delegációját fogadja - 2010 - olaj, vászon - 30x90cm
Káromkodó nő billegő székekkel - 2009 - olaj, vászon - 75x105cm
1993-ban osztrák és magyar galériák közreműködésének köszönhetően Stoph Sauter is kiállított itthon, többek között egy életnagyságú csokoládé TV-t és távirányítót. A kiállítás végére a távirányító azonban eltűnt, amiben a Galéria akkori dolgozóinak művészetre való éhsége is nagyban hozzájárult.
Françoise Gilot a Turning point – Ahonnan nincs visszatérés című 1984-es papírmunkáján hosszúkás alakzatokkal és a színekkel egy mélyebb, más ebben a korszakban készült műveihez hasonlóan saját életéből merített tapasztalatok alapján megfogalmazódott bölcsességeket oszt meg. 
A különböző rajzolatú alakzatok nem különülnek el, hanem kapcsolatban állnak egymással, e kapcsolódási módok azonban nem egyformák: változatos méretük, formájuk egyrészt térbeliséget ad a kompozíciónak, másrészt a közel- és távollétük időbeliséget teremt. Az idomok néhol intenzív sárga gyűrűvel, máshol zöld, vörös elemekkel is összefüggenek. Nem véletlen e két komplementer szín hangsúlyos alkalmazása (hiszen Gilot alapvetően kolorista festő), segítségükkel az egymásba való átfordíthatóságra hívja fel a figyelmet. A homogén háttér fehérsége ellenben a kompozíció közepénél átvált vörösbe, éppen azon a helyen, ahol a főalakzatok közötti kapcsolat megszakad, az emberi élet, a kapcsolatok címben is megemlített visszafordíthatatlan fordulópontjára utalva.
Kép adatai:
Françoise Gilot: The Turning Point - Ahonnan nincs visszatérés - vegyes technika, papír; 56x76 cm - 1984
Kaszás Réka, a Spiritusz Galéria festőművésze sajátos „tájképeket” alkot, melyeken a realista környezet háttere – a friss, érzékletes vonásokkal megfestett, gomolygó felhőkkel teli égbolt és zöldellő erdő-mező – előtt geometrikus formák és többdimenziós testek, mint az urbanizált világ lenyomatai – épületek, utak, villanypóznák – láthatók, kitakarva a természet egyes részleteit. 
Az organikus és mesterséges ellentétes pólusait azonban nem ütközteti a művész, nem is célja, hogy kritikát gyakoroljon a mai civilizáció felett; a realisztikus és absztrakt elemek egymásmellettiségét inkább formailag vizsgálja, megteremtve velük az ellentétek közötti egységet, harmóniát. E kettősség és teljesség Kaszás Réka egész munkásságában megfigyelhető, párhuzamosan futó vonások, melyek azonban változó hangsúllyal jelennek meg egyes sorozataiban – legújabb művein a mértani, elvont elemek kerültek középpontba.
A kép adatai: Kaszás Réka: Cím nélkül II. - olaj, akril, vászon; 150x180 cm - 2010