Nádler István festészetéről már korábban is szó esett a blogon (14-es, 38-as, 54-es bejegyzések). A korábbi bejegyzésekkel kapcsolatban felmerült gesztusfestészet által felvetett egyik lehetséges probléma – hogy valójában milyen viszonyban is van egymással az eredeti koncepció és a gesztus spontaneitása - azonban lehetőséget nyújt arra, hogy jobban is elmerülhessünk Nádler István festészetében.
A gesztusfestés tulajdonképpen nem más, mint amit neve is ígér: mélyen érzelmi indíttatású, a művész mozdulatai, vonásai, gesztusai után keletkezett nyom. Az ezen gesztusok nyomán létrejövő esetleges forma adja a tulajdonképpeni festményt. A gesztusok egy előre jól meghatározott koncepció szerint születnek: színük, irányuk, az általuk leírt út, hosszuk, szélességük, intenzitásuk mind az eredetileg elképzelt hatás elérésének célját szolgálják. Végleges formájuk mégis spontán és teljesen egyedi – erejük pedig e kettősségben rejlik.
Nádler István képeire ez pedig fokozottan igaz. A művész képei ugyan korszakolhatóak, az egyes korszakok azonban mind egy jól körülhatárolható gondolat körül forognak, melynek a festmények formai adottságai is alá vannak vetve. A 38-as bejegyzésben leírt fekete képek mindegyike például a monokromitásból fakadó, a néző legbensőbb, egészen ösztöni szintjét megszólító egységes feketére és az ahhoz kapcsolható gondolatokra, érzelmi hatásokra építenek. E „kereten” belül jelennek meg a művész gesztusai, amik egyszínűségükben egyszerre áttetszőek és nyersek. Mindez a Nádler képeinek központi elemeit képző földi- és transzcendentális lét közötti kapcsolat gondolatát hivatott felébreszteni a nézőben.
Nádler festményeinek tehát adott egy gondolati kerete, ami bizonyos szintig előre meghatározza a kép által kiváltott hatást. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a megelőző koncepciónak a gesztus csak annyiban van alávetve, mint a festmény egységes elgondolása magának a gesztusnak: Az előre meghatározott, elérni kívánt hatás által kiváltott érzelmi állapotban – tehát spontán - születő gesztus (ami végső soron maga a kép) az, ami nyomán létrejön a festményt életre hívó eredeti, megszervezett hatás.
Nádler festményei végső soron tehát egy önmagukba visszakanyarodó érzelmi- és logikai kört alkotnak. A nézőben kiváltani kívánt érzelemhez az alkotónak éppen, hogy át kell élnie ezt az emocionális-hatást a megfelelő képi forma (a gesztus) megtalálásához, mely aztán képes lesz ugyan ezt – tehát az eredeti hatást – felidézni a szemlélőben.
Nádler esetében ez a hatás a legtöbb esetben pedig valamiféle katarzishoz vezeti, közelíti a nézőt. A művész az egészen elemi, ösztöni és a ráció ütköztetésével, azok egybeforrasztásával nyújt művészi élményt, mely egy felsőbb, transzcendenshez közelíti az alkotót és nézőt egyaránt.
Képek adatai: Nádler István - Nr.5.; 2006, olaj, vászon, 160x120cm
- VII/b; 2008 kazeintempera, vászon, 120x80cm
