Mint arról már korábban is szó esett, Martin C. Herbst alkotásaihoz rendhagyó technikákat alkalmaz (19-es bejegyzés). Az osztrák művész portré-sorozatait nem hagyományos vászonra, hanem alumínium lemezekre festi, legújabb művein pedig a képek hátulról való színes megvilágításával kísérletezik: ezzel a művek térben kitágulnak, a színek még intenzívebbé válnak. A különböző színű neoncsövek segítségével egyes árnyalatok felerősödnek, míg mások háttérbe szorulnak, így változnak a néző képről alkotott impulzusai. Ez főleg Herbst sorozatait tekintve válik szemmel láthatóvá, ahol a hasonló módon megfestett portrék a színes fények hatására egészen eltérő hangulatokat, érzéseket váltanak ki.
Kép adatai: Martin C. Herbst: ReRe 2.V.12 (Parmigianino után) - olaj, alumínium, színes fénycső; 140x100 cm - 2006/9
ne mulass. 
Nádler István a 2000-es évek első felében készített ún. fekete képei egy különleges csoportját képezik művészetének. E meleg, kékes csillogású elefántcsontfeketével festett műveken megnő a gesztus szerepe, mely dinamizmusa által betölti és uralja a képek terét. A háttér feketéje gyakran mély kékkel egészül ki, ami fokozza a művek transzcendentális jellegét. A sorozatok tulajdonképpen pusztán monokromitásukkal válnak el a korábbi illetve későbbi élénk színezésű művektől, műcsoportoktól, hiszen Nádler egész munkássága alatt mélyen meditatív jellegű műveket alkot, melyek összefüggenek; az egy színre ledukált festmények viszont egyfajta végletet jelentenek az életműben: a tiszta spiritualitás, a mindent elnyelő fekete üresség tereivé válnak, mely után a művész ismét felfedezhette a színek erejét. 
Kezdjük a madaraknál, a könnyedség, szabadság megtestesítőinél. Bár El Kazovszkij legtöbb művén a vándorállatnak jut kitűntetett szerep (10-es bejegyzés), a hattyú alakjával is többször találkozhatunk képein (A piros felhő II – Én és a hattyúm II); kecsessége, hófehér alakja mintegy ellenpontja a művész sokszor sötétes színvilágának, ugyanakkor a hattyú nem feltétlenül pozitív szereplő, hiszen épp ártatlansága miatt befolyásolható – és sokszor azonosítják a hiúsággal is.
megszokott „énképpel 
találkozunk”. Az intenzív színezésű növényzetből kikukucskáló majom az emberi lét kiszámíthatatlan eshetőségeire figyelmeztet. Szotyory László misztikus táján átsuhanó, vadászó Fekete párduca ugyan baljóslatú, finom vonalaival, puha festésmódjával mégis feledtetni tudja a nézővel a nagymacska veszélyességét.
A fenyegetettség mellett az embert igencsak foglalkoztató kérdés az elmúlásé. Françoise Gilot-nál A Főnix elszáll című művén az önmagát elégető, majd poraiból újjászülető főnix tovaszáll, a halál utáni élet reménységét adva ezzel. Rozsda Endre A lepke elszáll című képén nem közvetlenül, de felidézi e mélyen gyökerező képzetet, miszerint a lepke lélek-szimbólum, így e műben is benne rejlik az újjászületés gondolata.
Győrffy László művein nem éppen az ember számára kedves állattípusok jelennek meg, így például a művészetében gyakran megjelenő férgek viszont a – már az életben megkezdődő, feltartóztathatatlan – pusztulásra, elmúlásra figyelmeztetnek. A festő Revol című művén efelől nem támad kétség.
A modern korban is születnek ám „keveréklények”, saját különleges képességeiket önzetlenül az emberiség megmentésére fordító szuperhősök; ilyen a Pókember, aki Sebastian Weissenbacher művén (Pókember szolgálaton kívül) tűnik fel – természetesen a művész ironikus beállítottságához hűen éppen fekve, semmittevőn. 
Egy másik érdekes hibridlény aatoth franyo Éhes croissant-ja: a francia leveles kifli egyik csücskénél feltűnő, különösen veszélyes fogazatú lény arckifejezése nem sok jót ígér az óvatlan reggeliző számára.
Herman Levente pedig különleges megoldással él Zóna 11 – Alapítók című képén: egy konkrét ókori szobor képét építi bele a műbe. A két alak, Romulusz és Rémusz mellett a mocsaras tájban elrejtve figyelmes szemlélés után kirajzolódik az ikreket tápláló – és ezzel megmentő – anyafarkas alakja, jelképezve ezzel az emberi fantázia határtalanságát is, melynek egyik fő táplálója maga a természet.
A Várfok Galéria 2010-ben komoly változásokon ment keresztül, hiszen a régebbi Várfok és XO Termek 2011. január végétől egy teremben egyesülve képezik majd a Várfok Galériát, az I. kerület Várfok u. 11-es szám alatt, a régi XO helyén. A majd 300 négyzetméteressé kibővülő Galéria az átalakítások következtében egyelőre „próbaüzemben” működik: technikailag elkészült, de csak előzetes bejelentkezés után tudja fogadni a látogatókat, amit a 
Tóth Szilvi nemcsak saját magára, hanem környezetére is maszkot ölt, hogy kompozícióin a jól ismert hétköznapi tárgyakat, természeti elemeket és a befogadót ilyen játékos párbeszédre, „bújócskára” hívja, és újabb értelmezést adjon nekik így – októberi nagy sikerű tárlatán a Spiritusz Galéria látogatói kollektíve e játék részeseivé válhattak!
„Szép képein” legtöbbször ezt kínos pontossággal megfestett műanyag játékfigurák beállításain keresztül teszi, melyek bájukkal és egészséges humorukkal is vizuális kultúránk groteszk és abszurd elemeire hívják fel a figyelmet.
Rozsda Endre 1999-ben rendezett Várfok Galériabeli bemutatkozó kiállítása alkalmával Böjte József filmrendező, operatőr interjút készített a művésszel. Sajnálatos módon az akkor Franciaországban élő alkotó néhány hónappal később elhunyt, így ez a beszélgetés lett az utolsó filmen rögzített interjú Rozsdával. Böjte az interjú nyomán haladva a művész barátainak, kollegáinak (köztük korábbi mentoráltjának, Françoise Gilot-nak), valamint szakértők visszaemlékezéseiből rendezte A szürrealizmus esperese című dokumentumfilmet több éves forgatás után. 2009-ben, Rozsda halálának 10. évfordulóján mutatták be a filmet a Várfok Galéria szervezésében a Várnegyed Galériában és a 2009-es Art Fairen, ma este 19 órától pedig újra megtekinthető a Francia Intézetben (Budapest, Fő utca 17.)
Ujházi Péter, festményei mellett, a' 70-es évektől folyamatosan készíti ún. „dobozmunkáit": különböző anyagok felhasználásával kisebb méretű fadobozokban építi fel világát, színházi, illetve díszlet- vagy makettszerű installációkhoz hasonlóan. A "jelenetek" struktúrája hol egyszerűbb, hol összetettebb. A szubjektív, narratív, első ránézésre játékosnak tűnő kompozíciók mögött azonban fanyar kritika, (ön)irónia húzódik meg. A dobozművek szoros rokonságban állnak képeivel is - tulajdonképpen munkássága egyfajta „naplónak" is tekinthető.
Appelshoffer Péter a Spiritusz Galéria egyik fiatal festőművésze, akinek idén nyáron nyílt kiállítása párizsi „jegyzeteiből”, az őt megihlető város személyes élményekből, kötődésekből építkező kompozícióiból – miként műveiben is festészeti rétegek épülnek egymásra és egybe, a kirobbanó vagy érzékien absztrakt gesztusok és a finoman cizellált, vagy éppen nagyvonalú lendülettel festett felismerhető motívumok kettőssége kíséri. A párizsi képek egyik (nemcsak méretéből adódóan) legimpozánsabb darabja a Santiago Párizsban (2010) című mű, mely a párizsi műterméből nyíló látványt, a Saint Jacques-templom csonka tornyát ábrázolja. A műben tényleg tetten érhető bizonyos „franciás” könnyedség, lendületesség, az élénk színek, a faktúra magukkal ragadják a tekintetet – emellett a rá jellemző, sávokból felépülő kompozíción érzékeny formakezelés is megfigyelhető: a festő jól ismert motívumból indul ki, így idézve meg Párizs szellemét, melyet azonban a saját benyomásait közvetítő gesztusokkal, ecsetlendülettel, színekkel elvonatkoztat, absztrahál, s tesz így nagyon személyessé, meghitté egyben. A festmény kiemelt helyet kapott idén a Budapest Art Fair Spiritusz Galéria-standján, ezt megelőzően pedig a Regensburgban hagyományosan megrendezett kulturális fesztiválon, a donumentán választották és állították ki a német-magyar kurátorok a magyar képzőművészeket bemutató tárlaton.
Várady képeinek tere – melyre a kiállítás címe is felhívja a figyelmet – nem is igazán tér, sokkal inkább közeg. A fraktálok után (és mellett) később felfedezte az interface-t, ahol egymástól időben és térben távollevő dolgokat hozhat egy tér-idő síkba. Így egy képen belül két véglet szembeállítása vált lehetségessé konkrét személyek megidézésével, akik a magas illetve a populáris kultúrát képviselik (A fiatal Wittgenstein, az idős Wittgenstein és Madonna az Interface-ben, 2007).
A Várfok Galéria 2002 óta jelenteti meg rendszeres jelleggel, akár évente több alkalommal is, Várfok Füzeteit. A kiadvány a Galéria aktuális művészköréhez tartozó alkotóit hivatott „monográfiaszerűen” bemutatni, illetve olykor egy-egy konkrét műalkotás csoportot elemez behatóbban.
A Várfok Galéria alapítása óta több olyan kiállítási felületet, egységet prezentált már, melyek szokatlan – és pont emiatt érdekes módon – igyekeztek minél közelebb hozni a kortárs művészetet a Nagyközönséghez. Így az „éjjel-nappal látogatható” galéria ötletét először a Portál Galéria valósította meg 2002 és 2006 között a Várfok utcában. Ennek megszűnése (illetve az interneten való továbbélése) után 2007 tavaszán született meg a Galéria 19. A Várfok utcán haladva 19 fa kíséri a sétálót (innen a név); e fákat egyenként öleli körül egy speciális acélszerkezetre erősített, három felülettel rendelkező „üvegkordon”, melyeken csoportos vagy egyéni kiállításokat lehet megtekinteni egész nap, az év bármely évszakában - jó minőségű reprodukciók formájában. A folyamatos megtekinthetőség mellett ezzel létrejött Budapest első olyan szabadtéri kiállító-felülete, mely folyamatos jelleggel képviseli a szabadban a festészet műfaját. A kiállítások bizonyos időközönként cserélődnek, gyakran szöveges felületekkel kiegészülve, így konkrét információkat továbbítva az adott művész(ek)ről. Jelenleg Rozsda Endre (1913-1999) műveiből látható kiállítás.