Szirtes János festészetének performativitásáról már korábban is szó esett a blogon (5-ös számú bejegyzés). Ennek az izgalmas kérdésnek – vagyis a képek performativitásának – vizsgálata bepillantást nyújt sok kortárs alkotás eszmei hátterébe. Fontos leszögezni, hogy a performativitás alatt jelen esetben a képek eseményszerűségét vizsgáljuk, mivel e terminus alatt a művészettörténet első sorban nem ezt érti.
Szirtes János festményeinek pontosan ez az esemény-, folyamat-szerűség az egyik központi eleme. Ennek a folyamatnak, mozgássorozatnak a végeredménye maga a festmény. Felismerve Szirtes képeinek ezt a kulcsfontosságú jellemzőjét a festmény - ez a stagnáló, mozdulatlan, színes, sík felület – kilép a konvencionális kép fogalomból, mely egyfajta, technikai szempontból vizsgált lezártságot, befejezettséget feltételez.
Szirtes alkotásai ebben az értelemben tehát úgy is értelmezhetők, mintha a festés aktusáról, az egész alkotói folyamatról (ide értve a kezdő gondolatot, az intenciót is), a kép születéséről készült felvétel egy „filmkockára” – vászonra - sűrített megfelelői lennének. Fontos felismernünk azonban azt, hogy ez a kimerevített pillanatkép semmiképpen sem értelmezhető, illetve fogható fel „képként” – vagyis statikus és változás nélküliként. A festmény összességét tehát a mögötte rejlő összes mozzanat együttese hozza létre, mely a néző tekintete előtt egyszerre, szimultán jelenik meg. És a festmény éppen a néző tekintetében bontakozik ki újra, ha felismerjük a mozdulatlanság illúziójába merevített folyamatokat. Mindez Szirtes munkáin legegyszerűbben a fröcskölt festékfelületeken érhető tetten – ennek a rendkívül dinamikus és expresszív emberi gesztusnak vizuális lenyomatában.
Evidens, mégis nagyon fontos velejárója mindennek a képek időbelisége. Az említett folyamatok kibontása már önmagában is „időbelivé” teszi a festményt, ám az eseménysor alatt értett mozgás, festés szintén időben játszódik le, ami ismételten beépül a kép értelmezési szövetébe. Ezzel Szirtes egy olyan elemet épít be alkotásaiba, mely hagyományosan nem tartozik a festmények tulajdonságai közé. A kétdimenziós kép – mely esetenként három dimenzióban ábrázol – ezzel belép a negyedik dimenzióba.
Festményei ez által nyitottá, „végtelenné” válnak abban az értelemben, hogy mozdulatlanságukban újra és újra létrejöttüknek egész történetét, folyamatát ismétlik, mutatják be. Mindezt filmszerűen teszik, miközben – ismételten – valójában csak stagnáló, mozdulatlan, színes, sík felületeket szemlélünk.
Kép adatai: Szirtes János - Szevasz
2010
akril, vászon
100x120cm
