Ezen a héten a Spiritusz Galéria vendég-művészével, és az ArtBLOKKban jelenleg kiállító Rabóczky Judittal készült interjút olvashatják a blog látogatói, melyben Paksi Endre Lehel beszélgetett a szobrásszal:
- Mióta tudod, hogy szobrász vagy? Mikor készítetted első szobrodat?
- Tizenhárom évesen készítettem az első szobrom gipszből, egy emberi figurát, egész pontosan egy szottyadt öregasszonyt. Ekkor tudatosult bennem, hogy jó vagyok térben. Festő, rajzoló egyaránt akartam lenni. De nem csodálatosabb az, amikor varázsolsz?
- Hogy érted ezt? Szerinted mi teszi szobrásszá a szobrászt?
- Kívülről nézve más is tehetné a szobrászt, számomra ez kevésbé jelentős. A külső körülmények nem tesznek szobrásszá. Nem lekicsinylőleg mondtam az iméntit, hiszen van, aki festőként varázsol; én azonban szobrászként teszem. Eszköz ehhez mindenképpen a három dimenzió, a szobrász azon keresztül szól. A tárgyakat létrehozó ember és a szobrász közt viszont valóban ez lehet a kulcsszó, a varázslás, mert ott egy külső tagot berántasz.
- Ki ez, vagy mi ez a külső tag?
- Például te. Nézel egy szobromat, te vagy a befogadó. Vagy beránt, vagy nem. Kapcsolatot tudsz teremteni vele, vagy nem. Kívülállóként is szemlélheted, vagy nem érdekel, azaz közömbös. Magamon azt veszem észre, hogy amikor dolgozom egy szobromon, ha valami jó lesz belőle, akkor mindig utólag visszaemlékezve derül ki, hogy az életfunkciók nem érdekelnek munka közben. Nem vagyok éhes, nem megyek ki mosdóra, nem érdekel, hogy elvágtam a kezemet. Ez a furcsa benne, hogy ezek az anyagi dolgok éppen a művészet leganyagibb válfajában, a szobrászatban veszítik el számomra a jelentőségüket. Ha ezekből a folyamatokból, amiket én alkotás közben átélek, megérez valamit a befogadó is, akkor lett berántva.
- Magyarán a berántás az, amikor egy anyagi tárgy az én emberségem anyagiságát háttérbe szorítja?
- Is. Mert úgy vélem – bár ez ma már rendkívül patetikusnak hangzik – az alkotás mégis egy Isten közeli állapot.
- Ez nem mai megállapítás. Itt vagy huszonnyolc évesen ebben az izgő-mozgó apró madártestben, mégis, miért éppen a vassal küzdöd meg, hogy ezt az állapotot fönntartsd? Hogy tudsz uralkodni éppen e fölött a hagyományosan nagyon is férfias anyag fölött?
- Ezt gyakran kérdezik, illetve akadnak kollégák, akik egyenesen nem hiszik el. Le vannak maradva egy brosúrával… Nézd, én nem így működöm, hogy így kell kinéznie, akkor ilyet és ilyet csinálhat csak: nem. Eleinte én mintázni kezdtem – van ugye a faragó és a felrakó szobrász – én az előbbi típus vagyok, s egyszerűen belefolytam a hegesztésbe. Alkatomhoz ez áll a legközelebb. Gyors, van bennem ugyanis egy türelmetlenség, hajt a cselekvés vágya, és az, hogy lássam az eredményt.
- Szokatlan még benned, sőt, ha lehet mondani, nem éppen trendi, hogy valaki angyalokkal foglalkozzon mostanság. Számodra miért fontosak ezek a lények?
- Igen, az előbb már szó volt róla, hogy a szobrász az anyaggal operál, és ezért különösen érdekes számomra a téma; hiszen egy teljesen más szférákból érkező küldöttet fokozottan nehéz áttenni mégis az anyagba. Nehezebb, mint a festészetben, vagy más képalkotó módszer esetében. Mégis, szerintem ezekre a lényekre mindnyájunknak alapvető szükségünk van. Ehhez képest szétnézek például a karácsonyi üdvözlőlapok kínálatában, s nini, csupa nagymellű cicalány csábítgat, és persze, õ már angyal, mert rátettek ilyen idióta szárnyakat! Mellesleg ezeken is feldühödve fordultam a diplomamunkámban Giotto angyalaihoz is, mivel számomra azok sokkal emberközelibbek. Nyilván nem tudom fölszámolni az egész tömegkultúrát, de ha már egy emberhez is eljut az üzenet, akkor bizonyosan megérte szobrásszá lenni.
(Az eredeti interjú itt érhető el: http://www.monterosa.hu/hu/download/muveszportre/raboczky-judit.pdf)
Képek adatai: Rabóczky Judit - Hárman; 2010., drót
- Akvárium; 2004., hegesztett vas, 50x32x43 cm
