A blogon e héten a képekkel való történetmesélések különböző megnyilvánulására sorakoztak példák. A témát érdemes művészettörténeti kontextusba is ágyazni: korábban az alakos kompozíciókon (tehát a zsánerképeken, de különösen az egykori műfaji hierarchia „csúcsán” álló históriaképeken) keresztül mutatták be az embereket foglalkoztató, a világot magyarázó történeteket, meséket. Ezeknek megvoltak a saját hagyományai, a kompozíciók különböző felépítései „kötöttek” voltak, mondanivalójuk pedig egyértelműen didaktikus célokat szolgált.
Kortárs példáinkon, mint láttuk, már nemcsak hogy háttérbe szorulnak, hanem el is tűnnek az előre meghatározott konvenciók, és még ha elő is hívnak „konkrét” eseményeket, vagy kapcsolódnak a hagyományokhoz (mint például Françoise Gilot bizonyos mitológiai történetei), ezek már az alkotók szubjektív, szabad interpretációinak tekintendők.
Témánknak azonban ez pusztán az egyik aspektusa, lezárásként a műalkotásokhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó történetek (vagy történések) tágabban értelmezett, összetettebb vonatkozásai kerülnek megemlítésre. Képzőművészetről lévén szó, talán még fontosabb kiemelni, hogy vizuális eszközökkel „előadott” történetek szorosan kapcsolódnak az időhöz is, hiszen önmagában egy alkotás nem fejez ki semmit: nem nélkülözheti a szemlélőt, a mű befogadóját, aki értelmezi azt – ez az értelmezés pedig időben bontakozik ki. 
A befogadás alapvetően szubjektív folyamat (vagyis történés): akár figurális, akár absztrakt művekről legyen szó, az alkotó önálló eszköztárával (melyben szerepelhetnek a hagyományokra való visszautalások is) létrehozott műalkotása előtt állva a szemlélő mozgósítja saját (előzetes) ismereteit, hogy „belépve” annak világába, segítse önmagát eligazodni a mű önálló viszonyrendszerébe. Hangsúlyozandó ugyanakkor az is, hogy a befogadás az előzetes ismeretek aktivizálásán kívül egyfajta sajátos tapasztalás is, méghozzá mindig valami újnak a megtapasztalása, még abban az esetben is, ha az adott mű egy másik (korábban készült) alkotást idéz fel: ilyenkor a hasonlóságok felfedezését követően az eltérések, a mitől más, mitől egyedi kérdések merülnek fel – és így tovább bővülnek a szemlélő ismeretei.
A fentieket kiegészítve, a művek történetének létezik egy materiális oldala (melyet aktuális is megemlíteni), ha az alkotásokat mint műtárgyakat tekintjük: egyfelől magukban hordozzák megalkotásuk történetét, de létrehozásuk (és az alkotójuktól való „elszakadásuk”) pillanatától kezdve minden egyes mű önálló életet kezd élni. A Várfok Galéria húszéves fennállásának történetét bemutató jelenlegi tárlata ezt példázza: elsősorban olyan művek vonulnak most fel a kiállításon, melyek valamilyen módon különös jelentőséggel bírnak a Galéria (története) számára, az azokhoz fűződő személyes emlékek folytán vagy „dokumentumként” szolgálnak az időbeli visszatekintés prezentálásában.
A komplex folyamat tehát, melynek során mind a vizuális eszközökkel kifejezett képi, mind pedig az időbeli és „történelmi” történések egyszerre, egymással párhuzamosan (akár tudattalanul is) zajlanak egy mű láttán, egy pillanatra sem áll le, folyamatosan alakul és változik.
Képek adatai:
Françoise Gilot: Átvágni a Gordiuszi csomót, 2006, olaj, vászon, 100x81cm
Nádler István: Hommage á Rembrandt I., 2006, olaj, vászon, 200x150cm
