A 17. század közepétől létező monotípia a festés és a grafika, az egyedi és a sokszorosított technikák határmezsgyéjén helyezkedik el.
A technika alkalmazása során a sima – üveg, fém vagy műanyag lemez – felületen kétféleképpen is kivitelezhető az alkotás. Az egyik, hogy közvetlenül a lemezre festenek, majd az elkészült rajzra papírt helyeznek, és sajtó vagy henger segítségével levonatot készítenek róla. A másik módszer, hogy az egész lemez felületét vékonyan felfestékezik, majd papír ráhelyezése után, annak hátoldalára készítik el a rajzot. Az első esetben a körvonalak „lazúrosan” egymásba mosódnak, míg a másodikban az elkészült nyomat sajátosságai az alkalmazott rajzeszközöktől (toll, ecsetnyél, stb.) függenek. A tónusok kialakítása általában az ujjakkal történik.
A monotípiával kivitelezhető alkotások tehát igen változatosak lehetnek, egy vagy több színnel is készülhetnek, s nem könnyű őket megkülönböztetni a grafikáktól – ahogy Szirtes János Lehelet című sorozata is példázza –, melytől abban tér el, hogy a művész nem közvetlenül a papír előoldalára, hanem „közvetve”, a lemezre illetve a papír hátoldalára alkot, így az eredetihez képest tükörképes rajzolat keletkezik. Ugyanakkor az adott műről – amit a technika elnevezése is tükröz – csupán egyetlen levonat készíthető, a nyomat így ugyanolyan önálló, egyedi alkotás.
Kép adatai:
Szirtes János: Lehelet IV. - monotípia; 70x50cm - évszám nélkül
