Tükörfényesre csiszolt felületekre festett portréival Martin C. Herbst egyszerre illeszkedik bele, folytatja és szakít a több százéves műfaj hagyományaival (19-es bejegyzés). A hatalmasra növelt arcok nagyon erőteljesek, szuggesztívek, ugyanakkor a sorozatokban alkotó művész egy-egy alanyát nem ritkán egymástól alig eltérő kompozíciókban örökíti meg, több kérdést felvetve ezzel: megragadható-e egyetlen művön egy individuum? Mit jelent az egyediség a műalkotás szempontjából?
Az első kérdésre válaszolva Herbst művein két ellentétes módszert alkalmaz: egyrészt a modellek egyedi személyiségvonásainak megragadása foglalkoztatja, a hasonló kompozíciókon színbeli változatossággal játszva tárja fel az emberi arckifejezések gazdagságát, a szem szuggesztív kifejező erejét, valamint egy-egy apró gesztus okozta jelentésbeli különbségeket. Ugyanakkor mégsem pszichologizál, nem kíván a személyiség mélységeibe behatolni. Ezért is fordulhatott Herbst olyan művészettörténeti korszak felé, amikor a portréfestészetben az arcok maszkszerűsége vált hangsúlyossá, és dolgozott fel több művén 16. századi manierista alkotók (Parmigianino, Pontormo) klasszikus képeit. A módszer itt ellentettje az előbbiekben említett, egyedi vonások megragadásának megvalósításával, ám a hűvös, távolságtartó portrék ugyanúgy távolt tartják a nézőt a személyiség intim világától, kifejezve, hogy a műfaj csupán a vonások megörökítésére képes, a szubjektum felszínes bemutatására alkalmas.
Mindezt Herbst anyaghasználata is alátámasztja, hiszen az alumínium hordozó metálos ragyogása hideg, így távol tartja a nézőt. Az élénk reflexek használata vagy leredukált fekete-fehér színek pedig a nem természet utáni festést tükrözi, és színhasználata eltér a klasszikus művekre való reflektálások esetében is. Ezek és torzítások, a kontúrok elmosódottsága jelzi azt is, hogy Herbst képein megjelenik az alkotó szubjektuma: nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a művek megalkotásakor nem élő modell után alkot, hanem saját emlékképeit rögzíti. Ilyen, a művet az alkotó szubjektumának kifejeződésévé avató gesztus az is, hogy a klasszikus művek egy-egy apró részletét megváltoztatja.
A második kérdésre nem kevésbé sokrétű feleletek lelhetők fel: az individuum szempontjából egyrészt feleleveníti azt az impresszionista gyakorlatot, amikor egyazon témát más-más időpontban megfestve alkottak olyan sorozatokat, melyek a különböző benyomásokkal együttesen tudták reprezentálni a téma oly sokféle „arcát”, ugyanakkor mindegy egyes darabja önmagában is reprezentálja az ábrázolt dolgot.
Herbst egy-egy emberről vagy műalkotásról készített kép-párjain az eltérő megfestés mellett segítségül hív újszerű technikai megoldásokat is, például az eltérő megvilágítást (42-es bejegyzés), mellyel a nézőben változó impulzusokat vált ugyan ki, de éppen arra döbbenti rá ezáltal is, hogy nem tudunk közelebb férkőzni a személyiség rejtett vonásaihoz.
Herbst kortárs értelmezése a műalkotás szerialitása szempontjából szorosan összefügg mindezzel, hiszen annak ellenére, hogy a mű-párok hasonlóak, minden egyes műve külön-külön megfestett, egyedi voltukra tehát ugyanakkora hangsúlyt fektetett, de mégis felvetik a nézőben az eredetiség kérdését.
A személyiségjegyek pontos megragadását, a szem kifejezőerejének szuggesztivitását vagy épp az arc maszkszerűségét elidegenítő eszközökkel párosítva Herbst nem kíván kizárólagos válaszokat adni a felvetett kérdésekre, hanem minden egyes képén, kép-párján egy-egy elgondolását, variációját nyújtja annak a párhuzamos jelenségnek, ami egyszerre jelenti az emberről (vagy műalkotásról) érzett benyomások, emlékek rögzítését és az individuum (vagy műalkotás) egyediségéhez való hozzáférhetetlenséget.
Képek adatai:
P-22-99 - olaj, alumínium; 100x200cm - 1999
ReRe 2.V.8. (Pontormo után) - olaj, alumínium; 100x100 - 2006
