Indusztriális romoktól, szeméttől, roncsoktól terhes tájak, magukra hagyott városrészek és tárgyak, gyerekjátékok, üres szobabelsők – mind jellemző és meghatározó motívumai Herman Levente művészetének és gondolatvilágának. Emberek nem vagy csak a legritkább esetben szerepelnek a festményeken, az élettelenség, stagnálás érzetét keltve ezzel. Első pillantásra ez a magárahagyottság, kietlenség egyfajta melankolikus, reménytelen hangulatot kelt.
A festményeket jobban szemügyre véve azonban Herman képeinek egy másik lehetséges értelmezési módja válik lehetővé: a képek teljes mértékben az Ember, az emberi jelenlét és, ha nem is egy pozitív, de egy ígéretekkel teli hangvétel által meghatározottak. Kérdés, hogy a képek miként határozzák meg magukat és mit ígérnek a szemlélőnek.
Az emberi alakok hiánya itt paradox módon pontosan a nem-jelenlévőségük szembetűnőségével húzzák alá az ember jelenlétét: az ember hiánya, annak csak reminiszcenciákon keresztül való felidézése kikényszeríti a nézőből az ember, az élet képzetét. A művész a negatív-tapasztalatszerzésen keresztül sokkal inkább emberközpontúvá, humánussá teszi képeit, semmint azt első pillantásra gondolnánk. Herman mindezt olyan eszközökkel segíti elő, mint a már említett tájban szétszórt és magukra hagyott romok, betondarabok, roncsok, kerítések. Ezek mindegyike közvetett módon ugyan, de az emberi jelenlét bizonyítékai, otthagyottságuk érzete pedig ismételten csak a jelenlét hiányát erősítik. Mindez tehát a térben és időben való jelenlét és nem-jelenlét kettősségének mesteri megjelenítése. Így a festmények egyszerre a természet (melybe jelen esetben a városi környezet is beleértendő) és ember külön-külön és egymáshoz való viszonyukban való ábrázolása.
Mivel Herman ezzel az ábrázolásmóddal egyfajta időn kívüliségbe helyezi képeit jelen és múlt egyszerre válnak láthatóvá. Az emlékek előtörnek és a szó szoros értelmében tapasztalhatóvá válnak, lenyomatuk kirajzolódik – a múlt bizonyos értelemben rányomja bélyegét a jelenre és jövőre. Herman emlékképei egyes esetekben szilárd, tapintható részei a kompozíciónak, máskor pedig sziluettszerűen, szellemképként jelennek meg. A gyermekkori naivitás és ártatlanság tárgyi megfelelői egyfajta végtelen körforgást hoznak létre a festményeken, összemosva a születés-hanyatlás-pusztulás-újrateremtődés határát.
Herman Levente legújabb munkái közül az Ilja Repin „Rettegett Iván és fia, Iván” című alkotásának parafrázisain is felfedezhetőek ezen kettősségek. Ám Herman sorozatán jól végigkövethető, ahogy az egykori orosz cárnak és fiának alakja hogyan „törlődik” ki a festményből, egészen addig, míg jelenlétük már csak hiányukban, emlékükben tapasztalható. A testek hiányával a cár szörnyű tette, fiának meggyilkolása és a saját tettének felismeréséből fakadó téboly és szorongás marad csak hátra. A kongó szoba üressége, ál-nyugalma, vörös izzása, magának a tettnek, a borzalomnak testi hiánya hívja életre mindazt, amit Repin az eredeti képen az alakok segítségével mutatott meg.
Képek adatai (balról jobbra):
Ilja Repin: Rettegett Iván és fia, Iván - 1885, olaj, vászon, 199,5 x 254 cm,
Tretyakov Nemzeti Galéria, Moszkva
Herman Levente: Rettegett Iván 1 - 2010, olaj, vászon, 80 x 100 cm
Herman Levente: Rettegett Iván 2 - 2010, olaj, vászon, 80 x 100 cm
