A tájképeket bemutató sorozatunkban szót kell ejteni Herman Levente művészetéről is, hiszen a művein megjelenő tájak különleges, sajátságos jelentőséggel bírnak, sőt számos képén „főszerepet” játszanak. Herman sokszor indul ki konkrét helyszínekből, ám az ábrázolás során a valóság elemei – felismerhető külső jegyeiket megtartva – „metamorfózison” mennek keresztül, és egy sajátos világ képi kifejezőivé alakulnak át. Emellett, e helyszínek valójában az emlékében élő tájak lenyomatai, tehát olyan, mintha a néző egyenesen Herman emlékeibe pillanthatna a képein keresztül. Közvetlen környezetének elemeivel, melyek közül számos motívum visszatér festményein, egy saját nyelvezetet alakít ki. Az ily módon „összegyúrt” elemek feloldják a képek realitását, azokat szubjektívvé teszik, többletjelentéssel ruházzák fel.
Herman képeinek egyik központi eleme a föld, mely nemcsak az emberi lét alapját képezi, hanem mindenfajta kezdetet is, hiszen az élet csírái rejtőznek benne. Ezt az értelmezést alátámasztja egy másik őselem, a víz gyakori megjelenése, felidézése is a műveken, mely minden élet számára nélkülözhetetlen forrás.
Emberek viszont ritkábban szerepelnek művein, azonban a legtöbb esetben történik (közvetett) utalás, így a műveken – bár legtöbbjük „tájkép” – szinte mindig érezhetjük az ember jelenlétét. Előfordul, hogy a festő egy-egy motívummal játékosságot csempész a kietlen tájak sivárságába, „szürreálissá” téve azokat, azaz a valóság ábrázolása helyett Herman a „saját valóságát” jeleníti meg. Ahogyan a helyszínek, úgy a képek színvilága sem mindig „realisztikus”: a művek által közvetített érzelmi, gondolati tartalom kifejezésének van sokszor a színpaletta alárendelve.
A valós természeti illetve az emberi jelenlétre utaló motívumok „átalakítása” világ dualitásának megtapasztalásából fakad. Ezek egyfelől olyan „tények”, melyeket Herman élete során gyakori jelleggel él át: ilyen például az Erdély és Budapest, a természet és a nagyváros közötti különbség. Másfelől, e tények átvittebb értelmére is felfigyelhetünk: a valóság és az emlékek összeolvadása, illetve a hétköznapi, mindenki számára látható, és emellett a láthatatlan, transzcendens szféra közötti köztes területek reprezentálása szintén benne rejlik műveiben. A Herman képein megjelenő „átmeneteket” jelentő helyszínek (melyeket gyakran a sorozatok címei is hangsúlyoznak) így időtlenséget sugároznak, egyfajta állandóságot közvetítenek. Ezen belül alkotják a képek az egyetemes teljességbe való átlényegülés emberi „állomásait”.
Melankolikus, nosztalgikus hangulat lengi körül Herman képeit, melyek ugyanakkor egyfajta harmóniát is árasztanak, példának okáért a lazúros, egy szín árnyalatának variációi révén (a festő így szándékosan kerüli a színek keltette képi feszültséget). Herman sajátságos és jellegzetes képi világot teremtve, és sorozatainak egyes darabjait egymással lazán összefűzve olyan önálló nyelvezetet alakít ki, mely a témákban rejlő dualitás ellenére is egységes marad, és különleges univerzumáról közvetít: Herman tájai megszólítanak minket, nézőt és invitálnak e „másik” világba.való belépésre.
Képek adatai:
Tervek egy Új Paradicsomhoz/Swiss air 01 - olaj, vászon; 50x80cm - 2008
Zóna 19 - Krízis - olaj, vászon; 145x190cm - 2009
