A^RT BLOKK

Sok esetben tanácstalanul állunk egy-egy festmény vagy szobor előtt, feltéve magunknak azt az evidens kérdést, hogy „Mi ez?” – majd vállat vonva tovább megyünk, mivel nem tudunk válaszolni. A hiba nem a nézőben van, de nem is a művészben. A probléma gyökerét a közös nyelv hiánya jelenti – mégis az egyes művek értelmezése, célja egészen egyértelmű (paradox módon még ha ez igen bonyolult is). Az alkotások evidenciákra épülnek, hogy ezek tudatosak vagy sem az megint más kérdés. Az evidenciák alatt olyan, a szemlélőben már eleve meglévő prekoncepciókat, előzőleg kialakult fogalmakat értünk, melyek alapján az ember érzékeli életvilágát és nem csak a műalkotásokat. Ezek lehetnek tényleges fogalmak, képek, motívumok, de érzelmek is. A problémát tehát az jelent, hogy ugyan azok az evidenciák egy művészben és a nézőben nem feltétlenül ugyan azt jelölik – nem ugyan azzal a megoldókulccsal dolgoznak.
Ez a jelenség értelemszerűen legtöbbször az absztrakt képek esetében merül fel: itt ugyanis a művész vagy egy már létezőt absztrahál (Picasso) vagy elvont képzetekből komponál (Kandinszkij), céljuk és értelmezésük is ennek megfelelő. Bonyolultságuk pedig ismételten éppen egyszerűségükből fakad – hiszen az absztrakció végső soron nem más, mint egyszerűsítés. A mindenféle sallangtól megtisztított, magukban álló jelek utalnak saját magukra, előhívva a jelöltet, ami tehát éppen maga a jel, a jelölő. A motívumok ezért egyfajta állandó körforgásban vannak a tényleges tárgy, az alkotás, az alkotás képe és a fogalom között. Hasonló „eseménysor” figyelhető meg Françoise Gilot festményein is, ahol a motívumok inkább csak jelölnek egy gondolatot, tárgyat, érzést, semmint valóban megjelenítik azokat.
Továbbá éppen ebből a steril környezetből fakadóan felborul a néző által megszokott tér képzete. A tér óhatatlanul is egy olyan evidencia, viszonyrendszer, melyben gondolkodunk, önkéntelenül is elhelyezzük a látottakat (nincs is jobb példa erre, mint a sík felületen való térábrázolás – a totális absztrakció). Ennek a viszonyrendszernek a felborításával, lecsupaszításával kizökken a néző saját életvilágából és kénytelen belehelyezkedni egy másikba – a kép által felkínáltba. Ennek eredménye kettős: egyrészt sokkal inkább kiemeli a már említett jelölő-jelölt viszonyt, valamint a kép által bemutatott világba való belehelyezkedéssel önkéntelenül is megismerjük és elsajátítjuk a művész látásmódját, a művész megoldókulcsát. Érzékelni fogjuk a teret akkor is, ha csupán néhány sávot látunk egy fehér alapon – nem tudjuk másképpen értelmezni, mint elő-, közép- és hátteret. Meg fogjuk tudni határozni, hogy a festmény egyes elemei hol helyezkednek el a térben – ezzel elsajátítjuk a hol evidenciáját, azaz a teret. Jól megfigyelhető ez a jelenség Nádler István 2009-es sorozatán is, ahol a művész tereket hozott létre a gesztusok egyszerű szövedékével, miközben festményei közel sem a perspektivikus, térábrázoló festészethez tartoznak.

Képek adatai: Françoise Gilot - Ajtó egy valószínűtlen lakóhelyhez
                                              2004,olaj, vászon, 40x30cm
                     Nádelr István - Feketebács No. 12/a
                                          2009 kazeintempera, vászon, 160x115cm