A^RT BLOKK

Egy téma átvétele, parafrázissá alakítása mindig felveti a kérdést, hogy milyen módon és miért pont az adott dolog kerül parafrazeálásra. A festészeti parafrázisok esetében ez különösen igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a „parafrázis” eredeti fogalmát tekintve a szemantikához tartozik.

A parafrázis egy adott szöveg átírását, átfogalmazását jelenti úgy, hogy az eredeti jelentéstartalomból ne veszítsen – miközben akár műfajának megváltoztatása is megengedett, pl. egy vers prózába való átültetése. Végső soron a parafrázis tehát helyettesítés, ugyan annak a tartalomnak más eszközökkel való megjelenítése.

A festészet esetében ez azonban közel sem ennyire egyértelmű, hiszen – legyen szó irodalmi emlék vagy egy másik kép, valamilyen vizualitás átdolgozásáról – nem beszélhetünk egyszerű átfogalmazásokról. A mű sokszor éppen a kiindulópontként szolgáló téma szöges ellentétét adja (ilyen Győrffy „Hét Fő Bűn” sorozata), máskor az eredeti jelentés teljesen elveszik és annak csak „vázát” használja fel a művész (pl. Martin C. Herbst olasz mesterek nyomán készült munkái). Kérdés tehát, hogy beszélhetünk-e egyáltalán hagyományos értelemben vett parafrázisról a festészetben. Valószínűleg helyesebb, ha a kisajátítás fogalmát használjuk: a mintául szolgáló téma három féle képpen jelenhet meg.

Az első esetben a művész hűen másolja az eredetit, illetve ábrázolja azt – ez esetben nem parafrázisról, hanem egyszerű másolatról van szó. A másik két esetben az alkotó változtat az eredetin – ekkor már csak a fellépő különbségek mértéke határozza meg az eredeti és új közötti viszonyt. Az utóbbi két esetben a kérdés végig fenn áll: miért az adott témát választotta a művész, ha változtat rajta, megbontva ezzel az eredeti jelentését?

Az egyik lehetséges válasz röviden az, hogy pont ezért! Ám ez csak első olvasatra tűnik egyszerűnek. Lehetséges, hogy a művész direkt egy elképzeléséhez keresett megfelelő előképet, melynek eszmei háttere rokonságot mutat sajátjával – a „mintát” átveszi és kisebb-nagyobb változtatásokkal még inkább saját koncepciójához igazítja (a blogon korábban már tárgyalt Herman Levente „Rettegett Iván” ugyan úgy a borzalmat fejezi ki, mint Repin eredetije, miközben lényegi elemekben különböznek). Elképzelhető azonban az is, hogy az alkotásokban kifejezni kívánt jelentés eléréséhez éppen azzal ellentétes előképet választ a művész – erős kontrasztba helyezve ezzel az ellentmondó elméleteket, kidomborítva ezzel az alkotó saját gondolatait. Természetesen számos további variáció is elképzelhető, de minden esetben a művész saját filozófiájának alátámasztásán van a hangsúly, melynél az előkép csupán eszközül szolgál – semmilyen mértékben sem köti a művészt az előképhez való hűség kényszere!

Pontosan ezért a motívumok, képek parafrázisainak esetében sokkal inkább kisajátításként kell ezeket értelmeznünk. Fontos azonban, hogy a „kisajátítást” ne negatívumként gondoljuk el: a művészet önmagából, saját belső logika mentén alakult ki, így valamilyen szinten mindig is párbeszédben fog állni „felmenőivel”. A művész annyiban sajátítja ki előképeit, amennyiben azokat átszűri saját világképén és habitusának megfelelően újrateremti azt. A festői parafrazeálás tehát nem átfogalmazás, hanem újjáteremtés, mely a kisajátítás folyamatában megy végbe.

Képek adatai:
Győrffy László - Recycle (Harag); 2009, olaj, fatábla, 70x50 cm
Martin C. Herbst - ReRe 2.V.3 Pomona (Pontormo után); 2009 olaj, alumínium, 100x100 cm
Herman Levente - Rettegett Iván 2; 2010, olaj, vászon, 80x100 cm